Szeptember elején Orbán Viktor a migrációs vagy menekültválsággal kapcsolatban Kötcsén kifejtette, hogy ez az első jó identitásválság amit átél. Szerinte a liberalizmus válságát látjuk, mert Európát ma a liberálisok uralják. A keresztény identitás fontossági sorrendet rajzol ki: először is felelősek vagyunk a gyerekeinkért, aztán a szüleinkért, majd a lakóhelyünkért, "aztán jön a hazánk, és aztán jöhet minden más" – taglalta a kormányfő. "Tudjuk, a liberális az egész világért felelős, merthogy jó ember, minden fáj neki, ami a világban történik”. De innentől "vége a liberális blabla korszakának".

Lehet a liberalizmus eleveit elvetni, lehet a liberálisokat kritizálni (lásd Obama múlt heti beszédét a politikai korrektségről), lehet a liberálisokat nem szeretni – bárki bármit is értsen liberalizmus alatt. Attól még Orbán Viktornak két szempontból nincs igaza.

Az egyik, hogy Európa nem a liberalizmusa, hanem a fejetlensége és a félkészsége miatt került valóban nagyon nehéz helyzetbe. Ezt részletesen körüljártuk egy korábbi posztunkban, a magyar kormány mellett komolyan kritizálva az EU-t is. Valamint ellenpéldának hozva az Egyesült Államokat, ami nem tagállami szinten próbálta megoldani tavalyi migrációs válságát. Az Egyesült Államok egy sor olyan működési válságtól mentes, ami az utóbbi években súlytja az EU-t, sőt, 2009 óta a gazdasága számottevően nő. 2015-től az összes államban legális a melegházasság, ami nehezen nevezhető illiberális fejleménynek. Európa sokkal inkább a nemzetállami önzésektől nem képes közös gazdaságpolitikára vagy közös külső határvédelme (miközben van euró és elvileg nincs belső határellenőrzés), mintsem a liberálisnak mondott elveitől. Sántít az az érv is, hogy a menekültek befogadása kifejezetten liberális elv lenne, elég megnézni Ferenc pápa nyilatkozatait a témában. Ez legalább annyira keresztény elv is.

A fejlett világ jó része liberális demokráciában él, ami elfogadja a vélemények sokféleségét, lehet valaki büntetlenül keresztény, ateista, zsidó, hipszter, homofób, punk, marxista, szélsőjobboldali vagy muszlim. (A félmilliárd lakosú EU 2 százalékban muszlim, és valószínűtlen, hogy ez az arány valaha 10 százaléknál nagyobb legyen, erről itt egy kiváló poszt). Nem véletlen, hogy a konszolidált demokráciák kivétel nélkül liberálisak, a sötétzöldtől a sötétpirosig haladunk a konszolidált demokráciáktól az autokratikus rezsimek felé a fenti térképen. Hosszú távon ugyanis nem a kultúra, nem az éghajlat, természeti erőforrások, hanem az egymást alakító intézményrendszer és politikai elit kölcsönhatása határozza meg, hogy a jólét elérhető-e széles rétegenek, vagy csak egy szűk korrupt hatalmi elitnek. Észak-Amerika gazdagabb, mint Dél-Amerika, de ötszáz éve fordítva volt, Kelet-Ázsia gazdaságai az észak-európai protestáns etika nélkül is képesek érdemben növekedni, Venezuela tele van olajjal, egy csomag óvszer mégis annyiba kerül, mint egy iPhone.

Ugyanakkor a magyar kormányt érő valódi kritikák messze nem a liberális hiszti kategóriájába esnek. Ez a másik csúsztatás a kötcsei beszédben. Ha a fékek és ellensúlyok vannak a közhatalmon és működnek a magántulajdon védelmét kikényszerítő intézmények, akkor a vagyon nem egy szűk oligarcharéteg kezében koncentrálódik. (És eleve nem politikai kapcsolatokkal, hanem valamiféle innovációval lehet vagyonokhoz jutni, lásd Carlos Slim vs. Bill Gates.) Az EU-s pénzek családi és baráti körökbeni szétosztása, a belvárosi ingatlanvagyon sajátos kezelése, a személyre szabott törvénykezés és pályáztatás, az ezeket kivizsgáló független ügyészség hiánya: ezek közül egyiknek a kritikája se liberális túltolás. Sőt, ebben a kérdésben kelet-nyugat szakadás is egyre kevésbé van Európában, ugyanis a korrupcióellenes szervezetek a régiós országokban sorra buktatnak meg politikusokat.

A Ne lopj! parancsolat egyszerre liberális és keresztény elv is (legalábbis annak kellene lennie), ha már erre a két halmazra osztotta fel a világot a kötcsei beszéd. És ez a felosztás bár erőltetett, de ha egy pillanatra komolyan vesszük, akkor is biztosak lehetünk abban, hogy a többségnek a családja és a hozzá közelállók lesznek a legfontosabb - felosztástól függetlenül. Aztán jöhet a hazánk, a világ és minden más.

Ha tetszett a bejegyzés:

1. Gyere el valamelyik következő eseményünkre!

2. csatlakozz a csapatunkhoz! Klikk ide!

3. Szeress minket Facebookon!

A menekült- vagy migrációs válság Európában eszkalálódott.

Pontosan milyen kihívással is szembesül ma Európa? Kezdjük először a számokkal: augusztusig idén kb. 500 ezer ember érkezett különböző válságövezetekből az Európai Unióba, ami az EU lakosságának (508 millió fő) az egyezreléke. Nem százaléka, hanem ezreléke. Európában (Magyarországon különösen) egy teljesen más időskálán egy másik válság, egy demográfiai válság is ugyanúgy jelen van. Európának bizonyos mértékben mindenképpen szüksége van (gazdasági) bevándorlókra. 

Ez nem jelenti azt, hogy Európa (egységnyi idő alatt) végtelen bevándorló letelepedését lenne képes menedzselni. De ez a cikk komolyan eljátszik a gondolattal, hogy ha majd tízmilliókról is beszélünk, akkor Európának egy új Hongkongot kellene alapítania, ami viszont már egy fenntartható megoldás lenne. Hosszú távon megoldhatónak tűnik a feladat.

Egyelőre azonban nem tízmilliókról, hanem csak az EU lakosságának legfeljebb kétezrelékéről van szó (még ha egész évre 1 millió menekülttel is számolunk). Az integráció erősítésében és a munkaerő-piaci reformokban van mit csinálnia az EU-nak, de hosszú távon úgyis a piac dönti el, hogy ki hol és milyen munkához tud jutni. Ugyanakkor a migrációs fluxus nagy részét valóban menekültek teszik ki, innentől ez a történet alapvetően nem gazdaságpolitikai, hanem moral issue. Rövid távon az államnak kell megoldania ezeknek az embereknek az emberhez méltó ellátását, lakhatását (úgy, hogy ez lehetőleg minél kevésbé terhelje meg az itt élőket). 

A fentiek fényében logikus egy olyan kvótarendszert bevezetni, ami tekintettel van az EU egyes részeinek különböző gazdasági erejére. Ez így is történt az EU részéről, miután az eredeti elképzelések szerint a fele annyi lakosú, de gazdaságilag erősebb Szlovákiának több menekültet kellett volna befogadnia, mint a Magyarországra jutó 1,53 százalékos szelet (míg Magyarország lakossága 2 százaléka az Európai Unióénak).

A befogadandó menedékkérők számát időarányosan becsültük. Aktuális EU-s javaslatként a kvótarendszert és a német kormány szíriai menekültek befogadására vonatkozó vállalását (800 ezer fő 2015-ben, további 500 ezer 2016-ban) vettük figyelembe.

Összességében egy olyan, azonnal megoldandó feladattal találta szembe magát Európa, amivel a második világháború óta soha. Egy igazi éles teszttel, amin elbukni látszik. Elbukni azért, mert nemzetállami szinten próbál egy globális kihívást megoldani. A belső EU-s határok ellenőrzésének (akárcsak átmeneti) visszaállítása a kudarc nyilvánvaló tünete. Pedig a munkaerő szabad áramlásának elvével nem lenne ellentmondásban az, hogy a menekültek ne választhassák meg szabadon, hogy hol kapják meg az első (életmentő) szállásukat. Abszurd például az a történet, ahogyan egy Berlinbe tartó vonatról út közben 179 menekült a vészfék meghúzásával egyszerűen leszállt, mert Németország helyett éppen Skandináviában szerettek volna regisztrálva lenni.

A regisztrációt praktikusan az EU határországaiban kellene véghezvinni. De nem a határországoknak, hanem EU-s intézményeknek, ahogy Arizona és Texas államok sem egyenként kezelték az Egyesült Államokat érintő tavalyi migrációs krízist. Ha az uniós tagországok így folytatják, a belső határok újraépülése csak a legkisebb negatív következménye lesz a migránshelyzet hibás kezelésének.

Itt jön a képbe Magyarország mint schengeni határország. Orbán Viktor büszke arra, hogy elérte célját hétfőn Brüsszelben: Magyarország nem lett frontország, és az EU-s hotspotokból sem kér. Inkább egyedül küzdene meg a problémával, egyedül védené az EU határát, fizikai kerítés után jogi kerítést is húzva, a menedékkérőket magyarul tájékoztatva, az elutasítottakat az EU-ból - ahol egyébként fellebezni tudnának -, egy évre kitiltva (a helyzet abszurditását bővebben lásd itt).

A varázslat az egészben az, hogy Orbán úgy próbál egy új, cselekvő, honvédő Hunyadi János lenni, és teszi ezért hiúsága áldozatává a magyar rendőröket, hivatalnokokat, hogy közben egy Magyarországot hosszú távon legfejlebb a rajta átvonulók 2 százalékában érintő problémáról van szó. Ugyanis a határt átlépők 98 százaléka akkor is csak átmenni óhajtana Magyarországon, ha egy ultraliberális-kvótaszerelmes kormány lenne hatalmon.

Egy kompetens kormány azt ismerné fel, hogy az EU mi magunk is vagyunk. Nem nemzeti büdzséből építene drága kerítést, nem (csak) a magyar rendőröket, hivatalnokokat, egészségügyi személyzetet, civil segítőket fárasztaná a menekülthullám kezelésével. És persze nem küldené Magyarország imidzsét totálisan padlóra azzal, hogy a röszkei "etetéshez" hasonló helyzeteket teremt, amelyről videók járják be a világsajtót.

Helyette küzdene a dublini rendszer átalakításáért, élne a valódi EU-s segítséggel, azaz felállítaná az EU-s hotspotokat, és nem magyarul, hanem angolul és arabul tájékoztatná a belépni kívánó menekülteket. Nem tolerálná az illegális határátlépést, illetve a regisztráció megtagadását, de mindezt jogszerűen és a civil szervezetekkel együttműködve akadályozná vagy szankcionálná. Továbbá a finn példához hasonlóan próbálná ittmaradásra csábítani a legképzettebbeket.

Illúzió azt gondolni, hogy egy kemény EU-s határvédelem, egy kontrollált EU-s menekültregisztráció konfliktusmentes lenne. De a konfliktusok esetén nem a mi becsületünk csorbulna, nem a mi rendőreink és hivatalnokainak vállán lenne egy olyan felelősség, ami alapvetően az EU vállán kellene, hogy legyen.

Ha tetszett a bejegyzés:

1. Gyere el valamelyik következő eseményünkre!

2. csatlakozz a csapatunkhoz! Klikk ide!

3. Szeress minket Facebookon!

A menekültválság jelenlegi magyar szélsőjobboldali narratívája az, hogy az Európába kontroll nélkül beáramló gazdasági bevándorlók (mert szerintük csak 1-5% az igazi menekült) olyan lyukat ütnek a schengeni védelmi rendszeren, hogy ezen felbátorodva először csak milliók, majd tízmilliók, végül akár százmilliók is elindulhatnak Európa, a nagybetűs jólét hazája felé. Tehát modernkori népvándorlás alakulhat ki, ezért kell még most befoltozni a lyukat, mielőtt felbátorodna az egész világ.

Ez az alaptörténet egészül ki vérmérséklettől függően más és más elemekkel, többek között az alábbiakkal:

1. A naiv-liberális európai vezetők megengedő bevándorlás politikája lehetővé teszi, hogy párhuzamos társadalmak alakuljanak ki az európai országokban, amik felülkerekednek és iszlám gyarmattá teszik a kontinenst.
2. A naiv-liberális európai vezetők megengedő menekült politikája lehetővé teszi, hogy ezekben a napokban beszivárogjanak menekültnek öltözött terroristák, akik szétzilálják az európai nemzeteket és iszlám gyarmattá teszik a kontinenst.
3. A naiv-liberális európai vezetők megengedő bevándorlás politikája lehetővé teszi, hogy ezekben a napokban pusztító járványokat hozzanak be Európába a fertőző bevándorlók, akik az európai nemzeteket végzetesen legyengítve iszlám gyarmattá teszik a kontinenst.

Ezekre a mellékszálakra nem vesztegetnék sok időt, tudjuk le annyival, hogy az integráláshoz tényleg sok pénz és energia, a terrorizmus féken tartásához magas fejlettség és tudás kell. Járványveszély pedig tényleg nincs. Európa erős, fejlett és gazdag. Tehát ezek nem lebecsülendő dolgok, de mind kezelhetőek. Ellenben a több százmilliós bevándorlás általi fenyegetettséggel. Ez még az igazi vendégszerető - humánus - szolidáris (esetleg baloldali?) magyar embereket is megingatja a hitükben. Mi van, ha Orbánnak ebben az egyben igaza lesz és katalizátorként hat a világ csóróira a menekültek befogadása? Mi lesz ha drasztikusan felpörög a gazdasági bevándorlás?

Érdemes tehát az alaptörténettel foglalkozni részletesebben, miszerint, ha beengedi Európa a menekülteket, akkor ezen felbátorodva elindul felénk az egész világ és az európai civilizáció Atlantiszként süllyed el sűrű allahakbarozás közepette.

Tegyünk fel pár kérdést!

Miért éppen most?

Miért csak ennyien?

Miért nem már most százmillióan?

Válaszoljuk is meg!

Miért éppen most?

A válasz kiábrándítóan egyszerű, sokkal unalmasabb, mint a neten terjedő összeesküvés elméletek: mert most ért be a nagyhatalmak elcseszett Közel-Kelet politikája, most értek Magyarországig az ISIS által keltett hullámok. Honnan lehet ezt ilyen biztosan tudni? Meg kell nézni az ide érkezők etnikai összetételét és meg kell hallgatni a történeteiket. A döntő többség a Közel-Keletről érkezik, onnan is leginkább Szíriából és Afganisztánból. A terror elöli menekvés most ért ide professzionális embercsempész hálózatok segítségével, a milliós török menekült táborokon keresztül.

Miért csak ennyien? Miért nem már most százmillióan?

Furcsának hatnak ezek a kérdések, de mivel Orbán százmilliókkal fenyeget tízmillió magyart, van értelme feltenni. Két válasz is van.

Egyrészt azért csak ennyien, mert nem az egész világ indult meg, hanem “csak” a terror elől menekülők. Orbán helyesen látja, az Iszlám Állam terrorszervezet terjeszkedésével nő a menekültek létszáma, ezért erre és az embercsempészekre kéne fókuszálnia a fejlett világnak, nem a menekültek tologatására.

Másrészt azért csak ennyien, mert a döntő többség a saját hazájához, saját kultúrájához közel keres menedéket. Mert hisznek benne, hogy egyszer még visszamehetnek, mert szeretik a hazájukat. Mert senki nem vágyik zsigerileg az ismeretlenre, a tőle radikálisan különbözőre, a számára befogadhatatlanra. Mert mindenki vágyik az ismerősre, a hazaira, a befogadhatóra.

Itt bukik meg Orbán logikája és propagandája.

A pénz nem minden, az európai értelemben vett jólét nem minden. Nem indulnak el a világon keresztül százmilliók Európába csak azért, hogy több pénzük legyen. Ezt csak az gondolhatja így, aki végtelenül felsőbbrendűnek tartja Európát és alsóbbrendűnek mindenki mást. A kontinensnek valójában nincs ekkora gravitációs ereje.

A modernkori népvándorlás elmélethez meg kéne tudnunk válaszolni azt is, hogy miért nem indultak meg korábban? Nincs válasz. A magyar, görög, schengeni, stb. határ korábban sem nézett ki áthatolhatatlannak. Ha akartak volna, jöttek volna. Nem akartak, mert volt hazájuk és kizárólag gazdasági okokból nem indultak el. Most nincs hazájuk, ezen kell változtatni.

A kínosabb, hogy a népvándorlás elmélethez meg kéne tudnunk válaszolni, miért él még itthon tízmillió magyar? Miért nem élnek már mind Berlinben, Londonban, Svájcban, Manhattanben vagy a Felvidéken? Ugyanis még utóbbi helyen is magasabb az átlagjövedelem, mint itthon. Profán a válasz. Azért, mert szeretik a hazájukat, szeretik a kultúrájukat, őrzik a hagyományaikat, a nyelvüket és a földjüket. És ugyanez igaz a több százmillió képzelt ellenségre is.

Attól, hogy látványosan felhasadt Európa körvonala, attól még nem indulnak el otthonról százmilliók. Attól, hogy az Európai Unió része lettünk, attól még nem lépett le tízmillió magyar.

Az a szégyen, hogy egy magát konzervatívnak valló, de mostanra teljesen kiüresedett miniszterelnök képes elfeledkezni (ignorálni) a társadalmi folyamatok mély, kulturális, emberi dimenzióiról. Képes kihagyni a nagy egyenletből a hazaszeretetet és képes kizárólag a pénzre koncentrálni. Ez maradt Orbán Viktorból.

A szexizmus ítélkezik és diktál: megmondja, hogyan leszel férfias férfi, nőies nő, jó feleség, jó anya, jó férj és jó apa. Nem érdekli az egyén, nem hisz a sokszínűségben, nem érti a világot. Ami engem illet, feminista vagyok. Hiszek abban, hogy a nők egyenjogúak, de nem egyformák a férfiakkal, és hogy a különbözőségeink sokkal többre nyújtanak lehetőséget, minthogy az egyik fél a másik életéhez asszisztáljon. Hiszek abban, hogy az együtt valóban együtt, egymásra számítva, nem pedig a másikra támaszkodva lehet eredményes és boldog.

László Barbara írása.

Antifeminista nő. E jelzős szószerkezet láttán két dolog juthat eszünkbe. Egy, az illető hölgyek fogalomzavarban szenvednek, fogalmuk sincs, mi is az a feminizmus. Kettő, az illető hölgyek valamilyen oknál fogva rettegnek az egyenjogúságtól.

A nélkül, hogy bemelegítenék a feminizmus történetével, lássunk néhány példát, hogyan is néz ki torzító üvegen keresztül a mozgalom mai formája, amely olyannyira bántja nőtársaim érzékenységét.

„Nem minden férfi erőszaktevő
Nem vagyok áldozat
Nem vagyok elnyomva
A férfiaknak is vannak sérelmeik
Felelősséget vállalok a saját cselekedeteimért”

Igaz, abszolút szégyen, hogy feministáknak és más civil szervezeteknek kell a témával foglalkoznia. Az állam feladata lenne biztosítani minden állampolgára számára a biztonságot, függetlenül attól, hogy nő, férfi, gyerek, idős, esetleg bármilyen szempontból hátrányos helyzetű, vagy kiszolgáltatott az illető. Nem fogom felsorolni az erőszaknak mindazon formáit, amelyekkel kapcsolatban az igazságszolgáltatás tehetetlen, vagy megbicsaklik a nagy tenni nem akarásban, de akit valóban érdekel a téma, annak elég komoly irodalom áll rendelkezésre.

Nem, nem minden férfi erőszaktevő. Nem, nem minden nő áldozat. De az erőszaknak minden esetben negatív következménye kell, hogy legyen az elkövetőre nézve. Még akkor is, ha épp nő ellen irányul. A képlet elég egyszerű, a kényelem érdekében fennálló értetlenség sem sokkal bonyolultabb.

„Nincs szükségem a modern feminizmusra
Mert férfi és nő feltétlen szerelmében és tiszteletében hiszek.
Élvezem, hogy nő vagyok, és hallani sem akarok róla, hogy a karrier fontosabb lenne, mint felnevelni a gyermekeimet vagy boldoggá tenni a páromat.”

A feminizmus nem arról szól, hogy bárki kihajtaná a nőt a konyhából, ha épp ott érzi komfortosan magát, majd beterelné egy multi tárgyalójába, ahol is őrt állít az ajtó elé, aki elzárja a szeretteitől. A szabad választás védelme ellenben annál fontosabb ügy, az a pökhendi cinizmus pedig, amivel a társadalom széttárja a karjait, menj, valósítsd meg önmagad, de ugyanazért a munkáért sose fogsz azonos fizetést kapni nőként, mint egy férfi, valóban kivált némi diszkomfort érzést.

Ami pedig a sokat szidalmazott női karrierizmust illeti: az a nő, aki azért tanulta végig a fiatalságát, hogy megvalósíthassa az álmát (ami ideális esetben tökéletesen megférne a családalapítással), pár év munka után még manapság is azzal szembesül, hogy választania kell.

Pedig nem kellene, hogy így legyen.

Lehetnének családbarát munkahelyek, elmehetnének a kedves férjek is egy évre kivenni a részüket a gyerekezésből, megkönnyíthetné a rendszer a nők dolgát a szülés utáni újrakezdésben – a feminista csak egy egyszerű kérdést tesz fel: miért megyünk el e mellett az egyértelműen fennálló igény mellett, miért nem küzdünk együtt mi, férfiak és nők, egy család és gyerekközpontú rendszer kidolgozásáért?

„A feministáktól azt hallom:
Gyenge vagyok, sebezhető, és áldozat
Akkor lehetek sikeres, ha férfiként viselkedem
Nőiesnek lenni szégyen és baromság”

Ilyesmit az antifeminista legfeljebb olyan feministától hallhat, aki hozzá hasonló fogalomzavarokkal küzd. Ami viszont említésre méltó, a hol és hogyan lehetek sikeres nőként/férfiként problémakör. Milyenek is a vezető beosztású nők? Valóban férfiasak?

Jó érdekérvényesítők, hatékonyak, magabiztosak, szélsőséges esetben narcisztikusak. Miért gondoljuk, hogy ezek a nagybetűs férfias jelzők? Ennyire unalmasan egyformának akarjuk látni a férfiakat? Hát a nőket? Hogy ki mennyire férfias, azt nem abból a mázból kéne leszűrnünk, amit reggel magára ölt valaki, majd hetyke kis keretbe foglalja a státuszával.

Ahogy a nőiességet sem azzal, hogy ki hány gyerekre főz, már ha egyáltalán. Ezek a jelzők a hétköznapok apró gesztusaiban, zárt ajtók mögött, van, akinél csak egy-egy igazán fontos, kiélezett helyzetben töltődnek meg jelentéssel.

A szexizmus viszont ítélkezik és diktál. Megmondja, hogyan leszel férfias férfi, nőies nő, jó feleség, jó anya. Nem érdekli az egyén, nem hisz a sokszínűségben.

Ami engem illet, feminista vagyok. Hiszek abban, hogy a nők egyenjogúak, de nem egyformák a férfiakkal, és hogy a különbözőségeink sokkal többre nyújtanak lehetőséget, mint hogy az egyik fél a másik életéhez asszisztáljon. Hiszem, hogy egy nőnek lehetőséget kell biztosítani, hogy megélje a nőiségét egy párkapcsolatban és anyaként, ha erre van szüksége az alkotáshoz, és hogy senkinek sincs joga megkérdőjelezni, ha partner és gyerek nélkül teszi ugyanezt.

Hiszek abban, hogy a nők és a férfiak egészségesebb és boldogabb kapcsolatokra képesek, ha kölcsönösen tudnak egymásnak adni magukból, nem pedig a nemi szerepeikhez illőnek vélt viselkedésmintákat erőltetik egymásra és magukra. Hiszek abban, hogy az együtt valóban együtt, egymásra számítva, nem pedig a másikra támaszkodva lehet eredményes és boldog.

László Barbara

Ha tetszett a bejegyzés:

1. Gyere el valamelyik következő eseményünkre!

2. csatlakozz a csapatunkhoz! Klikk ide!

3. Szeress minket Facebookon!

Kell a diaszpóra. Ez egy hatalmas potenciál, egy gazdasági, tudományos, kulturális és politikai tartalék. Kell, hogy új és tehetséges arcok legyenek a frontvonalban. Kell egy összefogás, de nem a pártok, hanem a cselekvő polgárok között. És kell egy vízió, ami nem szétfeszíti, hanem összefogja a demokratikus ellenzékiek, pártpolitikusok és civilek, baloldaliak és liberálisok, progresszívek és konzervatívok tömegét. Lehetne ez a tudásalapú társadolom. Aztán hazamenni is jobb lenne.

A leszállás után a legelső komfortfokozatbeli növekedés, hogy a svéd telefonom szerint itthon vagyok, és nem szorulok többé a külföldi adatkeretre. A zöld és virágos Uppsala vonattal mindössze 20 percre van a legnagyobb svéd reptértől. A kedvenc indiai éttermemnél megállok: messziről és hangosan köszönnek, tegyem le a táskát, milyen volt a nyaralás, régen láttak... A finom ebéd után beesek a saját kényelmes ágyamba. Egy hónap után hazértem.

Úgy, hogy otthonról jöttem. Az ember eleinte hasonlítgatja, hogy miben jobb, miben rosszabb az ország ahonnét jött, és ahová ment. Ez egyrészt kicsit olyan, mint elefántot versenyeztetni zsiráffal, másrészt az se mindegy, hogy egy adott országban konkrétan hol él az ember. Uppsala, ami Celsius, Ångström és Linné városa, egy kisváros minden előnyét magáénak tudja úgy, hogy közben megvan minden szolgáltatás, valamint összekötettés a főváros és a világ többi része felé.

Budapesti Belváros, Dunakanyar, Tök, Cserehát, Hajdúnánás, Erdőbénye, Margit-sziget, Keszthely, Zugló és Újbuda: akkor is kemény országjárásnak számítana, ha nem lett volna közben két lakodalom. Keszthelyen az Y-gen  Egyesület nyári táborában a Kilátó Akadémián vettem részt, de ami ott fő téma volt, az mindenhol az volt. Kiskocsmában, pártszékházban, autóstopban, termálvízben, kisfaluban, nagyvárosban: menjünk vagy maradjunk?

Minden túlzás nélkül a kivándorlás körül volt a legtöbb eszmecsere, de szorosan utána a menekültek kérdése következett. Kifejezetten megviselt a metróban többször végighallgatni a mélyen ostoba összeesküvéselméleteket és azt, hogy ki hogyan venné elő a Kalasnyikovot. Két héttel ezelőtt bő fél órát beszélgetve a Keleti tranzitzónájában sátrazó, labdázó emberekkel személyesen is tapasztaltam, hogy közülök senki nem akar Magyarországon maradni, mindenki Németországba vagy Skandináviába jönne. Mindegy, hogy mit, de dolgoznának valamit. Hány ilyen mondatot hallottam már Stockholmban szerencsét próbáló magyar fiataloktól, akiknek ugyanúgy mindegy volt, csak legyen valami munka. Egzaktul nulla angoltudással érkezve, miközben akikkel beszélgettem szír és afgán srácok az alapfokú nyelvvizsgán azért átmennének.

Hans Rosling uppsalai sztár-statisztikus ebben a videóban látványosan magyarázza el a nagyságrendeket, hogy Európáig a menekülteknek csak egy töredéke jut el. A fodrász, akihez Uppsalában járok egy kurd srác, legutóbb arról faggatott, hogy milyen egyetemi szakot érdemes választania, és persze mesélt arról, hogy mi történik Szíriában. Nem kérdés, hogy segítenünk kell ezeken az embereken, de a tőlünk másként gondolkodóknak is vannak részigazságai. A probléma komplexitását egy korábbi posztunk alaposan összeszedi. Fontos látni, hogy szegényebb országok jóval több menekült ügyét tudják menedzselni: Európában nem menekültválság, hanem egy politikai válság van, és nem a felelősség eltolása vagy valamilyen üres beszéd a helyzet megoldását az EU-tól várni, aminek mi is tagja vagyunk, hanem az egyetlen járható út. Ez nem jelenti azt, hogy a magyar pártoknak ne kelljen konkrét javaslatokat is tennie a válság kezelésére, ahogyan ezt az Együtt is megtette.

Ezt már csak azért is kell, mert a toleranciáról híres Svédországban is 18 százalék körüli magasságokban jár a bevándorló ellenes párt, és ezzel minden más téma árnyékba tud kerülni. Ez az effektus különösen Magyarországnak probléma, ahol égető szükség lenne az ezen kívül létező problémákat megoldani. Abszurditás azt sugallni, hogy Magyarország végtelen menekültet be tudna fogadni, de legalább ennyire abszurd azt mondani, hogy egzaktul nullát képes. Ezen két határérték közti számokról kellene vitatkoznunk.

Egyébként augusztus közepén nem a menekültek, hanem a működő jegyautomaták és a Sziget Fesztivál kitelepült infopontjai szúrták ki a szemem, mikor besétáltam a Keleti Pályaudvarra. Turistaként nézve Budapest hihetetlenül fejlődik. A Madách tértől az egyre több külvárosi jó étteremig, a BuBitól a Rákóczi hidat átszelő 1-es villamosig. Persze egész más a helyzet mondjuk Görögszállás környékén Kelet-Magyarországon, ahol egész biztos voltam benne, hogy ha létezik a világnak vége, akkor most elértük. Vagy az, hogy állandó panaszáradat ért az éppen összeomló egészségügyi rendszerről (egy egészen új felmérés mutatja igazán, hogy milyen lemaradásban van a magyar egészségügy teljesítménye a nyugati standardektől). A közoktatás átalakítása pedig egyértelmű távolodás egy tudáslapú társadalom víziójától (lásd a részleteket ebben a posztunkban).

Ugyanis a miniszterelnök által is (köz)munkaalapú társadalomnak hívott vízió valóra vált. Magyarország jó ütemben halad a képzetlen, rosszul fizetett munkások országává, munkahelyek az alacsony hozzáadott értékű szegmensben keletkeznek (összeszerelőüzemek, közmunka), ami már a régiós országokkal összehasonlítva is kontrasztos, nemhogy Észak-Európával. A keszthelyi tábor talán legnagyobb élménye volt, amikor az ebédet szállító kisvállalkozó egyszer csak a csapatunk tagja lett. Nem kell CEU-s diploma annak elmagyarázáshoz, hogy ma Magyarországon miért lehetetlenül nehéz vállalkozni, a taxis 40 percen keresztül beszélt erről, mikor leszálltam Ferihegyen. A taxis és a keszthelyi srác is vállalkoztak korábban Nyugat-Európában is, ezért volt sokkoló a mondanivalójuk.

Erre a válsághelyzetre érthető reakció a kivándorlás. De szögezzük le: a kivándorlás nem minden esetben és nem minden szempontból (csak) probléma. Egyrészt tényleg lehet egy kaland, egy új tapasztalat. Csökkentheti például a munkanélküliséget. Egy Londonig vándorló jobban tudja esetleg támogatni a nyírségi rokonait, mint egy csak Budapestig vándorló. A svéd fiatalok is elmennek Oslóba dolgozni. Egy svéd PhD hallgatónak gyakorlatilag kötelező más országban tovább folytatni, hogy lásson, tapasztaljon mást is. A probléma az egyenleggel van. Hogy a magas hozzáadott értékű munkahelyek nem nőnek, hogy azok mennek el, akik átlagon felül járulnának hozzá az egy főre eső GDP-hez, és az igazi baj, hogy akik elmennek ahelyett nem jönnek kellő számban magasan képzett bevándorlók és persze visszavándorlók.

A Nyugatban az a vonzó, hogy a teljesítményt egzisztenciálisan és társadalmi megbecsülésben egyaránt értékeli, és leginkább a teljesítmény az a szempont, ami alapján értékel. Ezzel szemben Magyarországon Mocsai Lajos úgy lett professzor, hogy nincs doktori fokozata, és egy aprócska tüntetés, ellenállás se követte mindezt. Matolcsy György kirúgta az MIT-n végzett régi kollégát, hogy később a (nem igazán illiberális) The Economist nyomtatott verziójában fizetett hirdetéssel keressen kutatásvezetőt, hozzátéve, hogy az se gond, ha az illető nem tud magyarul. Mindezt a „bevándorlók elveszik a magyarok a munkáját” plakátkampány legközepén.

Ezek egyike se az a történet, ami hazahúzó lenne, legyen bármennyire finom a hegyaljai bor vagy hangulatos a Duna-part. De a probléma ennél mélyebb. Jó ideje úgy érzem, hogy a mostani kormányzó elit Magyarországot egész egyszerűen ellopta. Ennek a lopásnak van az a szintje, ami a Fidesz előtt is ment, miszerint a létező törvényeket is megszegve történhettek törvénytelenségek (lásd Rogán Antal ügyeit amiket Juhász Péter tárt fel). Vagy ott van Kiss Szilárd, Tarsoly Csaba ügye, akik úgy jártak ki-be a Magyar Parlamentbe, mint más a saját lakásába. Kissnek úgy adott el Mészáros Lőrincz egy orosz céget idén nyáron, hogy Kiss már börtönbe volt. A Mészárosok az újabb szint, akikre a pályázatokat, törvényeket szabják, de ettől amit csinálnak minden józan értelemben lopás.

De az igazi lopás mégse ezek. Hanem az, hogy a rendszer a rendszeren (NER-en) kívüliek véleményére nem úgy tekint, hogy azok más módon akarnának egy működő Magyarországot, hanem beteszi őket a „hazaáruló” fiókba. Nyíltan kiszorítandó elitcsoportokról beszél a nagyon problémás Századvég Alapítvány kuratóriumának elnökhelyettese, miközben a konzervatív Mellár Tamással (vesztve) hadakoznak. De ha baloldali vagy, akkor a rendszer egyenesen ignorál. Ha liberális vagy, akkor pedig megvet. Bayer Zsolt hetente leírja, hogy szeretné, ha végleg „eltakarodnánk”. Miközben felnőtt egy generáció, aki nemhogy a rendszerváltáskor, de 2004. december 5-én is legfeljebb kamasz volt. A rendszer kirekeszt: a szivárványt a kormányszóvívő és a Fidesz kommunikációs igazgatója csak azért is szembeállítja a piros-fehér-zölddel. Ahogy 2002-ben a kokárdát tulajdonították el pártpolitikai célokra.

Azt gondolom, hogy Magyarországot egy olyan közösségé kell formálnunk, ami mindannyiunké. Minden konstruktív állampolgáré, ahol a pártpolitikai lojalitás helyett a teljesítményelv számít. Az ügy nem reménytelen. Kell hozzá például gitáros ember a tábortűz körül. Aki érzi a műfajt. Keszthelyen Molnár Tibor egy ilyen ember, és Keszthely ettől plurális és polgári a magyar átlaghoz képest. Van B vélemény, és az a helyi tv-be is eljut. Kell hozzá az olyan elszánt figura, mint Kész Zoltán Veszprémben. Aki most velünk volt Keszthelyen, és elmondta, hogy bontotta le a kétharmadot (itt meg le is írta). Kell a diaszpóra. Ez egy hatalmas potenciál, egy gazdasági, tudományos, kulturális és politikai tartalék. Kell, hogy új és tehetséges arcok legyenek a frontvonalban. Kell egy összefogás, de nem a pártok, hanem a cselekvő polgárok között. És kell végül egy vízió, ami nem szétfeszíti, hanem összefogja a demokratikus ellenzékiek, pártpolitikusok és civilek, baloldaliak és liberálisok, progresszívek és konzervatívok heterogén tömegét. Lehetne ez a tudásalapú társadolom. Aztán hazamenni is jobb lenne.

Szilva Attila

(A szerző az Y-GEN Egyesület tagja, a svédországi Uppsala Egyetem fizikus kutatója. Kövesd a blogját itt!) 

A bíróság szerint sem vagyunk veszélyesek a társadalomra. Köszönjük szépen!

Alább közöljük a bírósági végzést, mely megállapítja, hogy a plakáttépés nem minősül szándékos rongálással elkövetett tulajdon elleni szabálysértésnek, hiszen csak az Alaptörvény által biztosított jogainkkal éltünk. Nevezetesen azzal, hogy az Alaptörvény szerint az egyik legfontosabb alapjog a véleménynyilvánítás szabadsága. Azzal pedig, hogy letéptük a kormány által az adófizetők pénzén kiragasztott, kirekesztő és gyűlöletkeltő szemetet, politikai véleményünket fejeztük ki.

Ilyen pillanatokban felcsillan a remény bennünk, hogy Magyarország nyomokban még tartalmaz némi jogállamot.

** 

Ha tetszett a bejegyzés:

1. Gyere el valamelyik következő eseményünkre!

2. csatlakozz a csapatunkhoz! Klikk ide!

3. Szeress minket Facebookon!

Amikor az y generáció tagjaként szembetaláljuk magunkat egy hasonló ábrával, intenzív rémülettel fixírozzuk az évtizedről évtizedre meredeken felfelé szökő görbét.

Nem túl nehéz kitotózni: Magyarországon, nem túl jó demográfiai folyamataink és siralmas hosszútávú növekedési kilátásaink mellett, egyre kevesebb megtermelt jövedelemből kéne egyre több és növekvő arányú ember nyugdíját előteremteni. NEM. FOG. MENNI.

Szóval adott egy düledező épület, amit a vasárnapi teszkózás helyetti imák sem menthetnek meg. A FEJÜNKRE. FOG. OMLANI.

Nézzük tehát, milyen kiválóbbnál kiválóbb javaslatokkal állt elő a nyugdíj-probléma megoldására hazánk felelős politikai elitje, kormányoldalon és ellenzékben egyaránt!

A bűnbeesés

Nem volt ám mindig full retard üzemmódban a politika. Megfelelő irányba tett lépés volt pl. az 1997-es nyugdíjreform, ami (leegyszerűsítve) a felosztó-kirovó rendszert (amikor egy adott időszak járulékbefizetései finanszírozzák ugyanazon időszak nyugdíjkifizetéseit) egy második pillérrel egészítette ki. A második pillér alapja az elöregedő társadalmakban fenntarthatatlan felosztó-kirovó modell helyett a tőkefedezeti finanszírozás volt, ahol a kézhez kapott nyugdíj alapja az aktív évek során magánszámlán felhalmozódó tőkevagyon és annak hozama.

A magyar második pillér emellett - az elsővel ellentétben - nem a kifizetés (a járadék) nagyságát fixálta, ezzel kockáztatva a túlígérést és a hiány felhalmozódását, hanem a befizetés (járulék) nagyságát rögzítette. Könnyű belátni, hogy a kifizetés, nem pedig a befizetés nagyságát rögzítő rendszer (defined benefit vs defined contribution) rossz ösztönzőket teremt, egyetlen politikai erő sem hajlandó szembenézni azzal, ha ürül a kassza, ha jövőre már nem jut annyi.

Bumm, kb. így lett az állami (TB) és magánnyugdíjpénztári lábakon álló vegyes magyar rendszer, amelynek két pillérébe megosztva csordogáltak a megtakarítások. Amellett, hogy ez a rendszer fenntarthatóbb volt, kicsit elmozdultunk a kádári majd az állam megoldja vonaltól az öngondoskodás felé, ami hosszú távon az egyedüli megoldás.

Ez tartott egészen 2010-ig. Akkor jött ugyanis egy államosíási lázban égő, második Fidesz-kormány Selmeczi szenátorostul, és megzsarolta a magánnyugdíjpénztári megtakarítások tulajdonosait: aki nem engedelmeskedik az einstandnak (nem lép át az állami pillérbe), annak továbbra is kell majd nyugdíjjárulékot fizetni, cserébe nem lesz jogosult nyugdíjra az állami pillérből: elesik tehát nyugdíja 66%-ától. Vagy Gabriellával szólva: kiiratkozik a nemzeti szolidaritás rendszeréből. A Fidesz közel 3 millió ember 2800 mrd forintnyi vagyonát államosította így. (Az első körben 2010-ben több mint 2700 mrd forintot, 2012-ben további 50 mrd forintot.)

A Fidesz Orbán, Kósa, Lázár aláírásaival ellátott politikai nyilatkozatban ígérte meg, hogy a megtakarítások nem tűnnek el, merthogy “garantálni kell az egyéni számlavezetés intézményét az állami nyugdíjrendszerbe átlépő, korábbi kötelező magánnyugdíj-pénztári tagoknak". Négy év után aztán röhöghettünk szerencsétlen fideszes képviselőkön, köztük Varga Mihályon, akiknek a nagyfőnököt meghazudtolva kellett tagadniuk, hogy valaha hallottak volna olyanról, hogy egyéni számla.

Aztán sírhattunk. Mert mi is történt a 3000 milliárddal? (Csak a rend kedvéért: 3000 000 000 000 Ft) Nem, nem az államadósság csökkentésére költötték, ami mellesleg szintén a következő generációk vállára pakolt óriási és igazságtalan teher. Felélték a folyó kiadásokra. VOLT. NINCS. ELFOGYOTT.

(Itt lehet böngészni, hogy ez mennyi is. Pl. kijön belőle plusz két oktatás vagy egészségügy egy évben.)

Szintén gratuláció illeti a Fideszt, aki tűzzel-vassal-kerítéssel igyekszik távol tartani a problémát részben enyhíteni képes bevándorlókat Magyarországról. A kivándorolt magyar fiatalok százezreit már csak a finomkodók kedvéért említjük.

Szorosan a Mester nyomában: a Jobbik és az MSZP

Amikor már azt hittük, hogy nyugdíj-ügyben elértük a szakadék legalját - ennél felelőtlenebb már tényleg nem lehet politikai erő - az ellenzék populista alakulatai (szélsőjobbról és balról) egy jól irányzott kérdéssel a Fidesz után eredtek:

“Egyetért-e Ön azzal, hogy az Országgyűlés a nyugdíjjogszabályok megfelelő módosításával a jelen kérdésben megtartott népszavazást követő év január 1.-től a férfiak számára is tegye lehetővé Magyarországon a nők számára biztosított kedvezményekkel történő nyugdíjba vonulás lehetőségét?”

Persze, mind egyetértünk. Mi is igazságot, nulla szegény embert és ingyen ebédet szeretnénk. Örök élet, ingyen sör, végtelen bulika. De ki fizeti? A magyar társadalom óriási problémája, hogy (részben persze a szocializmus áldásos hatása miatt) nem képes átváltásokban (trade-off) gondolkodni. A nyugdíj nem a fán terem, hanem járulékfizetők munkaórái finanszírozzák azt. Ahogy a fenti ábrán: egyre csökkenő számban.

Mégis, hogy lehet támogatni egy olyan javaslatot, ami már az első évben 150 ezer embert vezet ki az egyébként is roskadozó rendszer befizetőinek köréből, és pár év alatt 200 milliárddal terheli a költségvetés kiadási oldalát? Tudomásul kell venni, hogy ha valakinek adunk, azt mástól elvesszük. Elvesszük például a rogyadozó oktatásból és egészségügyből. És ez nem csak generációs kérdés, a felelőtlenség árát közösen isszuk meg. NEM. FOG. ÍZLENI.

Az Együtt az egyetlen politikai erő, amelyik süketelés, feleltőlen ígéretek és a demagóg bullshit helyett ki meri mondani: ez egy népszavazás a fiatalok és a családalapító dolgozók ellen. Magyarország demográfiai folyamatai mellett még egy jobban összerakott nyugdíjrendszer is az apokalipszis felé halad. A közjó iránt akár egy kis affinitást is érző politikai erőnek a rendszer életképessé tételén kéne dolgoznia, és nem a romos építmény még gyorsabb beomlasztásán.

Túl sok politikai erőt láttunk már, aki a jövő felelésében utazik. A recept: leígérni a rózsaszín unikornisokat az égről, majd hiányt görgetve, adósságot felhalmozva költekezni, mintha nem lenne holnap. Kiszámolni? Hatástanulmányokkal megvizsgálni? Áhh, a Matolcsy Akadémián olyat nem oktatnak. Majd a következő generációk fizetik a cehhet, yolo van.

Elegünk van a populistákból, a politikai paletta bármelyik oldalán is hajtsák a rövid távú politikai hasznukat. A mi pénzünkkel. A mi bőrünkre megy a játék.

Ha tetszett a bejegyzés:

1. Gyere el valamelyik következő eseményünkre!

2. csatlakozz a csapatunkhoz! Klikk ide!

3. Szeress minket Facebookon!

Érdekes interjút olvashatunk a Mandineren Sántha Hanga biztonságpolitikai tanácsadóval és kisebbségvédővel.

Ebben az interjúban nemcsak jó néhány teljességgel megalapozatlan állítást találunk a svéd társadalomról, de az ezekből levont, a magyar közéletre vonatkoztatott következtetések is hajmeresztőek. Néhány félreértést szeretnénk most tisztába tenni.

Sántha Hanga családja a nyolcvanas évek végén menekült el a kommunista Romániából Svédországba, de ő maga nemrég Budapestre költözött, korábban a svéd kormány biztonságpolitikai tanácsadójaként dolgozott. Véleményét akkor is érdemes elolvasni, és arra reagálni, ha az ember érzékeli, hogy az olyan állítások megszületését, miszerint a svédek hihetetlenül naivak, identitásválságban szenvednek a Nincs svéd nemzet? típusú irányított kérdések nagyban elősegítették.

Bizonyos kérdésekben hasonló véleményen vagyunk Sánthával. Például ő is kijelenti, hogy egyet tudna érteni valamilyen menekülteket elosztó EU-s kvótarendszerrel, amely figyelembe veszi az illető tagállam kapacitását, beleértve a gazdasági helyzetét és az egyéb belügyeket (például munkanélküliségi arányt) anélkül, hogy az emberiességi szempont kicsorbulna. Ez egy közös kiindulópont lehet egy értelmes vitához, ahogy mi is tudomásul vesszük, hogy Svédországban az 1960-as években a Millió Program keretében hatalmas lakásépítési hullám vette kezdetét a munkásosztályt megcélozva, és az egymillió új, olcsó lakás tervét a 70-es évek közepére sikeresen teljesítette is a svéd kormány. Sok ilyen panellakótelep azonban mára kizárólag muzulmán országokból származó bevándorlók által lakott gettó, hangsúlyozva, hogy a probléma gyökere tehát elsősorban a szegregáció, nem feltétlenül a kultúra.

Az is nyilvánvaló viszont, hogy számos kérdésben messze nem vagyunk közös nevezőn se a kérdezővel, se a válaszadóval. A véleménykülönbségek egy részét akár csak maga az interjú szerkezete, a kérdések irányítottsága is okozhatja. Mikor általában úgy kérdezünk vagy válaszolunk, hogy a svédek, a magyarok, akkor megvan a veszélye, hogy leginkább saját magunkról mondunk véleményt. A helyzet még nehezebbé válik az olyan kérdésekkel, hogy a svédek akkor csak messziről szeretik a romániai koldusokat, vagy hogy a svédek lelkileg felkészültek-e a honvédelemre. Ilyenkor jó válasz nem jöhet, hanem csak olyan, hogy Lehet így is fogalmazni, meg hogy Szerintem nem.

Konkrétan ehhez a két, a svéd társadalmat kritizáló kérdés megválaszolásához szeretnénk némi további háttérinfóval szolgálni, hogy bemutassuk, Sántha véleménye ezekről nem teljesen megalapozott. Az elmúlt egy évben az addigi 2000 körüliről nagyjából 4000-re nőtt a Svédországba Romániából és Bulgáriából érkező nagy többségében roma kéregetők száma. Stockholmban emberek élelmet és ruhákat vittek le nekik, Svédország felvette a kapcsolatot Romániával, és megegyezett a román kormánnyal, hogy financiálisan is támogatja a mélyszegénység ottani felszámolását. Ennek ismeretében erős túlzás lenne azt állítani, hogy a svédek csak távolról szeretnék a rosszabb körülmények közül érkező bevándorlókat. Ami pedig a svéd társadalom honvédelmi felkészültségét illeti: orosz vadászgépek Malmönél 90 méterre közelítettek meg egy utasszállítót, a svéd közmédiában állandó téma Putyin (és ha már itt tartunk: visszatérő téma az is, hogy a Jobbik vajon milyen kapcsolatot ápolgat a Kreml-lel). Szinte minden nagyobb házban van bunker, amit nem lehet beépíteni, és egész Svédország oroszparában van - valószínűleg az indokoltnál intenzívebben is. Egész egyszerűen nem igaz, hogy válaszként nem történik semmi konkrét esemény, (érdemes elolvasni például ezt a cikket).

bunkerek Stockholm belvárosában

Svédországban élő magyarokkal találkozva rendszerint előjön az a közhely, hogy a svédek mennyire naivak. Ennek két (egymással összefüggő) oka lehet. Egyrészt a svéd társadalomban érzékelhetően nagyobb a bizalom az emberek között és az intézmények iránt, mint Magyarországon. Ez a véleménycikk írja, hogy All in all, trust, responsibility, peace, free markets and successful limited welfare states made Scandinavian successful. High taxes and third-way socialism came after this transaction, and were not necessarily successful policies. A naivitás helyett inkább használjuk azt a szót, hogy bizalom. Bérelsz mondjuk biciklit egy kisvállalkozótól, és mikor visszaviszed, elég a postaládába bedobnod a pénzt. A bizalom a legfontosabb olaja egy prosperáló piacgazdaságnak. Az egyik oldala.

Másrészt Kelet-Európából bevándorolók közt népszerű vélemény, hogy a svédek nem olyan rafkósak, mint mi magyarok, románok, szlovákok. Ha azon jár az ember agya, hogy miként ne fizessen adót, miként ne adjon számlát, mennyi hálapénzt adjon az orvosnak, miként ne lyukasszon a villamoson, akkor naivnak tartja azt, aki nem ezen őrlődik. A kulcs ott van, hogy ha már rövid távon sem a korrupt út a kifizetődőbb, akkor akaratlanul is menni fog a beilleszkedés.

Valamiért szinte mémként tér vissza a magyar médiában, hogy már nincs is olyan, hogy svéd nemzet. Hans Roling globális problémákkal foglalkozó statisztikus persze mond olyat, hogy There is no such thing as Swedish values. Those are modern values.

Ez többek közt erős civil társadalmat, átlátható jó kormányzást, minőségi közszolgáltatásokat jelent. Ugyanabben az interjúban mondja el, hogy There was no contradiction between the strong labour movement and successful capitalists.

A modern értékekhez az is hozzátartozik persze, hogy a nationaldagon (nemzeti napon) az épp egy éve állampolgárságot kapott bevándorlókat köszönti a megyei (járási) hivatal, ahol svéd népi táncot mutatnak be. Ahogy az is, hogy svéd népviseletben lenni menőnek számít (több ezer koronáért lehet ilyen ruhákat kapni). Vagy ott van az Allsång, amit a tv közvetít a stockholmi Skanzenből, hogy egy nagyon akutálisat mondjunk - érdemes belenézni. Nem vesznek el a svéd sajátságok, a kultúra, csak folyamatosan haladnak a korral, aktualizálódnak a formái.

Szintén Hans Roling mondja, hogy We don’t live in Sweden. Tiden är vårt hem. Time is our home. Ezt megint érdemes végiggondolni mennyire igaz egy olyan online világban, ahol globálisan állítunk elő termékeket. Van aki azt megoldja, hogy az Egyesült Államok és Magyarország között ingázik, de hogy még életszerűbbek legyünk: egy éppen Bécsben vagy Londonban dolgozó fiatal lehet, hogy gyakrabban jár haza a szüleihez Mátészalkára (jobban tudja őket támogatni), mint egy csak Győrig vándorló. Európán belül tényleg nincsenek távolságok.

Rengeteg sérelem forrása tud lenni, ha magyarságunk megélését, legitimitását mindenáron térre projektáljuk. Sántha Hanga kisebbségkutatóként aggódik az őshonos lappok státuszért. Tavaly volt Számi Pride Kirunában, ez egy elég szexi kisebbségvédelmi téma, tehát ott azért lehet találni pozitív példákat. De magyar vizekre eveznénk inkább. Ha egy éppen Kirunában dolgozó füzesabonyi honfitársunk élni kívánt szavazati jogával a tavalyi magyar országgyűlési választásokon, akkor 1200 km-et kellett utaznia a stockholmi követségig. Míg egy marosvásárhelyi kollégája mindezt levélben megtehetette. Félréérés ne essék: ez utóbbi nagyon szuper, véletlenül se ellene érvelünk, de szavazhasson mindenki levélben. Ez is mutatja, hogy a mai magyar rögvalóságban sajnos igazságtalanságot szül a térhez való maradi ragaszkodás. Ez egy tudatosan előállított és nagyon zavaró diszkrimináció amivel valamit kezdeni kell.

Ahogy említettük: több témában eltér a véleményünk Sántha Hangáétól. Svéd-magyar összehasonlításban az interjúban előjön a gender téma is. Lehet ezt persze kizárólag a svéd semleges nemű vécék témakörére redukálni (bár az se világos, hogy azzal mi a valódi gondja az ellene tiltakozóknak) – még ha az a valóságnak csak egy kis részletét is lovagolja meg. De amíg egy társadalomban közhelyszámba megy, hogy a matek és a fizika az fiús, és nagyon tehetséges lányok nem mennek el mérnöknek, nem mennek el programozónak, mert az nem lányos szakma, amíg a mosogatás az inkább a nők dolga, addig minden erővel küzdeni kell a káros nemi sztereotípiák ellen. És ezt az elején, az óvodánál kell kezdeni a kisautóval meg a babázással. (Itt egy nagyon jó összeállítás, hogy miért van kevés nő a műszaki és természettudományos pályán.) A témát lehet folytatni az apás gyessel, hogy ez miként oldja a karrier vs. család kérdést a nőknél, de ez külön posztot érdemelne.

A konkrét interjún túllépve, döbbenten olvassa az ember a magyar kormányzati megnyilatkozásokat, miszerint a politikai korrektség bármiféle korlátja lenne közéleti ügyeink megvitatásának. Magyarországon a közéleti vagy politikai viták messze nem konstruktívak: túl sokszor redukálódnak az Orbán-Gyurcsányra. Miután az egyes elitek egymást illegitimnek tekintik tematikus viták helyett fáradt legitimációs vita zajlik. Emiatt egyáltalán nem áll meg a polkorrektség vádja a magyar közéletre. Sőt, éppen ennek a mellékterméke, hogy nincs közmédia, olyan értelemben nincs, amit a svédekhez hasonlóan a polgárok a pártoktól és cégektől függetlenül és közvetlenül finanszíroznak, és ami tudományos standardekhez közelítően elmagyarázná a migrációt, a nukleáris energiát vagy a tűcsereprogramot. Az nem normális, hogy ezek a témák Magyarországon (bármennyire vállalható nívón) csak marginális olvasottságú blogokon jönnek elő.

Svédországban régebb óta téma a bevándorlás, a problémák mellett ez a cikk például azt elemzi, hogy bevándorlók jobb integrálásával hogyan lehetne Skåne egy európai Szilícium-völgy. Magyarországot ezzel szemben ellopta egy korrupt machiavellista elit, ami a menekültekre vonatkozó negatív, túlemocionált kijelentésekkel is kizárólag saját hatalmát konzerválná tovább.

Ellopta, mert ahogy Jaksity György fogalmaz: jelenleg a gazdaság és a társadalom motorját jelentő, meritokratikusan sikeres embereknek nincs komoly befolyása Magyarországon. A hatalmi elit nem jön elő semmilyen programmal választási kampány alatt, viszont akkor is jelen van mindenki életében egy állandó propagandával, ha épp nincs semmilyen választás.

Ezen az úton Magyarország, mint közösség semmit nem tud önmagával megbeszélni. Itt sajnos jó ideje nem svéd, hanem magyar nemzet nincs.

***

(A véleményposzt szerzője az Y-GEN Egyesület tagja, a svédországi Uppsala Egyetem fizikus kutatója.) 

Ha tetszett a bejegyzés:

1. Gyere el valamelyik következő eseményünkre!

2. csatlakozz a csapatunkhoz! Klikk ide!

3. Szeress minket Facebookon!

A Fidesz jelenlegi propaganda-kommunikációja azt sugallja (Kovács Zoltán, Lázár János), hogy Magyarországot 2010-ben a görögországihoz hasonló helyzetben vette át az Orbán-kormány, öt év sikeres kormányzásának eredményeként azonban mostanra szembetűnő a különbség az éppen csődbemenő és az euróból kikényszerlő görögök, valamint a csökkenő államadóssággal és beinduló növekedéssel büszkélkedő Magyarország között. Az alábbiakban néhány alapvető adatsor (OECD, Eurostat, ECB) áttekintésével azt mutatjuk meg, hogy e valóban szembetűnő különbség milyen mértékben tekinthető a Fidesz-kormány érdemének. 

Kezdjük az állítás első felével, miszerint 2010-ben hazánk pénzügyei és gazdasága a görögországihoz hasonló állapotban volt. Itt sokaknak eszébe juthat Varga Mihály “csontvázak a szekrényben” narratívája, ami azt igyekezett elhitetni, hogy a költségvetés hiánya valójában jóval nagyobb a Bajnai-kormány által jelzettnél, és ezzel az előző kormányra tolták volna annak felelősségét, hogy kénytelenek a választásokon megígértnél nagyobb megszorításokat véghezvinni. Ebben az időszakban hasonlítgatta Kósa Lajos és Szíjjártó Péter is az éppen fiskális válságba zuhanó Görögországhoz hazánkat, ami abban a feszült piaci légkörben azonnal padlóra is küldte a forintot. A csontváz kommunikáció nem igaz (erről később) és a görög párhuzam is mindenképpen túlzónak látszik. 2009 végén a görög államadósság majdnem a GDP 130 százalékát tette ki, míg a magyar államadósság valamivel 80 százalék alatt állt, ami ráadásul már tartalmazta a 2008-as válság során felvett IMF-hitelt is (a görögöknek ez csak ezután jött). A költségvetés hiánya ugyanekkor a GDP 15 százaléka (!) volt a görögöknél, míg nálunk 4,5 százalék körül mozgott. Ezek alapján egyáltalán nem nevezhető a helyzet ugyanolyannak.

Még ha a 2010 végi számokat valóban a Fidesz brilliáns válságkezelésének és csontváztakarításának akarnánk tulajdonítani, a 2009-es eredményekhez akkor sem volt semmi közük. 2010 első négy hónapjában pedig igen valószínűtlen, hogy a Bajnai-kormány megháromszorozta volna a deficitet és több mint másfélszeresére növelte volna az államadósságot. A csontváz-rágalmat azóta sem sikerült bebizonyítani, a görögök esetében viszont nyilvánvalóvá vált a korábbi fiskális számok meghamisítása.

Ha az ország külső egyensúlyát nézzük (ami durván azt mutatja meg, hogy egy adott évben mennyivel termelünk többet, mint amennyit elfogyasztunk, és a külső sérülékenységünk egy fontos mutatója), akkor itt is azt látjuk, hogy a körülbelül 10 százalékos görög deficittel ellentétben a magyar folyó fizetési mérleg nagyjából egyensúlyban volt. A külső finanszírozás leállása esetén Görögországnak hirtelen ennyivel kellett volna többet megtakarítania (ami a GDP durva visszaesését okozza), míg Magyarországot ez a veszély (ekkor már) nem fenyegette.

A Fidesz 2010-es görög-magyar párhuzamával szemben az igazság az, hogy Magyarország ekkor már jóval stabilabb makrogazdasági helyzettel és alacsonyabb külső sérülékenységgel rendelkezett. Mindez egyébként nagy részben annak köszönhető, hogy Magyarországot már 2008-ban elérte a válság, így számos válságkezelő intézkedést hamarabb meg kellett hozni. A válság mélyén felvett IMF-hitel megmentette az államcsődtől Magyarországot; a tőkebeáramlások leállása és a válság hatására megtörtént a külső hiányunk éles csökkenése; és ezek után jórészt a Bajnai-kormány hozta meg azokat az intézkedéseket - így pl. a költségvetési deficit kordában tartását - amik eredményeként egy stabilabb országot adhatott át az Orbán-kormánynak. A Fidesz induló pozíciója tehát jóval kedvezőbb volt annál, mint amit most sugallni akarnak.

Azonban még egy hasonló induló pozíció esetén sem tulajdoníthatnánk minden mai különbséget a görög és magyar helyzet között a Fidesz kormányzásának. Ennek oka, hogy az elmúlt 5 évben a két ország teljesen más feltételek és külső adottságok között működött. Az egyik legfontosabb ezek közül az elvárt fiskális alkalmazkodás mértéke. Görögországot hitelezői sokkal drasztikusabb megszorításokra kötelezték, mint amilyen elvárások Magyarországgal szemben voltak.

Nekünk 4 százalék környékéről kellett deficitünket a 3 százalékos maastrichti küszöb alá szorítani, és 2011-ben még ezt is csak a magánnyugdíjpénztári pénzek jó részének felélésével (azaz trükközéssel) sikerült elérni.

Ezzel szemben a görög elsődleges (azaz kamatfizetések előtti) deficit a 2009-es 10 százalékról záródott be tavaly nullára, míg Magyarországon ugyanez az alkalmazkodás a 2009-es egyensúlyból egy 1,5 százalékos elsődleges többletbe való átmenetet jelentett. (Az IMF és az EU hozzáállásában valószínűleg az is magyarázza a különbséget, hogy Magyarország 20 mrd eurónyi hitelfelvételével szemben Görögországnak 2014-ig 225 mrd eurót folyósítottak összesen.) A kormányzati kiadások sokkal durvább visszafogása és az adók nagyobb mértékű emelése Görögországban törvényszerűen vezetett a kereslet és a jövedelmek mélyebb visszaeséséhez és a munkanélküliség durvább emelkedéséhez. Hasonló elvárások és feltételek esetén a magyar növekedés sem így alakult volna, ahogy.

Akár az IMF és az EU elhibázott válságmenedzsmentjének, akár a feltételeik görög kormány általi nem teljesítésének tulajdonítjuk a drasztikus görög válságot (amiről jelenleg éles vita folyik Európában), az az állítás sem állja meg semmiképpen a helyét, miszerint Magyarország azért kerülte el ezt a sorsot, mert a Fidesz jó tanuló módjára betartotta az IMF összes előírását és feltételét. Többek között azért nem, mert a kormány hírhedt “gazdasági szabadságharca” keretében azonnal elzavarták az IMF-et, amint lejárt a hitelprogramunk. Az, hogy mi ezt a görögökkel ellentétben különösebb gond nélkül megtehettük főként a fent kifejtett ténynek köszönhető, miszerint az Orbán-kormány már egy eleve stabilabb helyzetben lévő országot vett át.

A másik legfontosabb különbség a külső feltételekben az a tény, hogy míg Görögország az eurozóna tagja, és ezáltal lényegében rögzített árfolyama van, addig Magyarország megtartotta monetáris politikai önállóságát, és a forint árfolyama szabadon leértékelődhetett a válság óta. Egy gyengülő valuta az exportszektor versenyképességének növelésén keresztül gazdaságösztönző hatású, és segít enyhíteni a fizetési mérleg deficit alkalmazkodásával járó fájdalmakat, amiket a megnövekedett megtakarítási kényszer okoz. Ennek hiányában a versenyképesség hasonló mértékű növeléséhez a hazai bérek csökkenése szükséges (ún. belső leértékelés), ami bizonyos bérmerevségek miatt egy sokkal lassabb, és fájdalmasabb, nagyobb munkanélküliséggel járó folyamat, és a fizetési mérleg deficit bezárásában is nagyobb szerep hárul a megtakarítások növelésére (kereslet és GDP visszaesése), mint az exportbevételek növelésére. Görögország az euróba zártan kénytelen volt az utóbbi nehezebb úton végigmenni, míg Magyarországon a forint gyengülése (265 Ft/€ → 315 Ft/€) mindenképp segítette ezt a folyamatot, és hozzájárult ahhoz, hogy a külső egensúly javulása ne járjon a GDP olyan mértékű visszaesésével. Arról nem is beszélve, hogy a 2010 óta eltelt időszakban a hazai fizetési mérleg alkalmazkodás csupán 3 százalék körüli volt (mivel a nagy része az Orbán-kormány előtt már megtörtént!), míg Görögországban egy 10 százalékos deficitet kellett többletbe fordítani!

Mindezek fényében nem csoda, hogy a görög és a magyar GDP drasztikusan másképp alakult, de láthattuk, hogy ez jórészt nem a Fidesz-kormány munkáját dícséri. Mint ahogy az sem, hogy Magyarországgal ellentétben Görögország 5 év durva megszorítás és recesszió után a csőd szélére került vagy hogy kikényszerülhet az eurozónából. Nem a teljesen más feltételekkel és indulóhelyzettel rendelkező Görögországhoz kéne hasonlítani magunkat, hanem régiós versenytársainkhoz, akikhez képest igenis lemaradtunk. Bár a kormány valóban tartotta a fiskális fegyelmet, de mindezt úgy érte el, hogy a piacgazdaság és a jogállam intézményeinek megingatásával rombolta a befektetői bizalmat, az üzleti környezet stabilitását, csorbította a piaci versenyt, miközben forrásokat vont ki az oktatásból, és hozzájárult a társadalmi egyenlőtlenségek növekedéséhez, ami mind rombolta hazánk hosszú távú növekedési ponteciálját. Még ha mostanában elég mélyen is voltunk, hogy legyen honnan gyorsan növekedni, a kormánynak arra kéne óriásplakátokon magyarázatot adnia, hogy a növekedési győzelmi jelentések ellenére miért csak most értük el a válság előtti GDP-szintet.

Ha tetszett a bejegyzés:

1. Gyere el valamelyik következő eseményünkre!

2. csatlakozz a csapatunkhoz! Klikk ide!

3. Szeress minket Facebookon!