Kell a diaszpóra. Ez egy hatalmas potenciál, egy gazdasági, tudományos, kulturális és politikai tartalék. Kell, hogy új és tehetséges arcok legyenek a frontvonalban. Kell egy összefogás, de nem a pártok, hanem a cselekvő polgárok között. És kell egy vízió, ami nem szétfeszíti, hanem összefogja a demokratikus ellenzékiek, pártpolitikusok és civilek, baloldaliak és liberálisok, progresszívek és konzervatívok tömegét. Lehetne ez a tudásalapú társadolom. Aztán hazamenni is jobb lenne.
A leszállás után a legelső komfortfokozatbeli növekedés, hogy a svéd telefonom szerint itthon vagyok, és nem szorulok többé a külföldi adatkeretre. A zöld és virágos Uppsala vonattal mindössze 20 percre van a legnagyobb svéd reptértől. A kedvenc indiai éttermemnél megállok: messziről és hangosan köszönnek, tegyem le a táskát, milyen volt a nyaralás, régen láttak... A finom ebéd után beesek a saját kényelmes ágyamba. Egy hónap után hazértem.
Úgy, hogy otthonról jöttem. Az ember eleinte hasonlítgatja, hogy miben jobb, miben rosszabb az ország ahonnét jött, és ahová ment. Ez egyrészt kicsit olyan, mint elefántot versenyeztetni zsiráffal, másrészt az se mindegy, hogy egy adott országban konkrétan hol él az ember. Uppsala, ami Celsius, Ångström és Linné városa, egy kisváros minden előnyét magáénak tudja úgy, hogy közben megvan minden szolgáltatás, valamint összekötettés a főváros és a világ többi része felé.
Budapesti Belváros, Dunakanyar, Tök, Cserehát, Hajdúnánás, Erdőbénye, Margit-sziget, Keszthely, Zugló és Újbuda: akkor is kemény országjárásnak számítana, ha nem lett volna közben két lakodalom. Keszthelyen az Y-gen Egyesület nyári táborában a Kilátó Akadémián vettem részt, de ami ott fő téma volt, az mindenhol az volt. Kiskocsmában, pártszékházban, autóstopban, termálvízben, kisfaluban, nagyvárosban: menjünk vagy maradjunk?
Minden túlzás nélkül a kivándorlás körül volt a legtöbb eszmecsere, de szorosan utána a menekültek kérdése következett. Kifejezetten megviselt a metróban többször végighallgatni a mélyen ostoba összeesküvéselméleteket és azt, hogy ki hogyan venné elő a Kalasnyikovot. Két héttel ezelőtt bő fél órát beszélgetve a Keleti tranzitzónájában sátrazó, labdázó emberekkel személyesen is tapasztaltam, hogy közülök senki nem akar Magyarországon maradni, mindenki Németországba vagy Skandináviába jönne. Mindegy, hogy mit, de dolgoznának valamit. Hány ilyen mondatot hallottam már Stockholmban szerencsét próbáló magyar fiataloktól, akiknek ugyanúgy mindegy volt, csak legyen valami munka. Egzaktul nulla angoltudással érkezve, miközben akikkel beszélgettem szír és afgán srácok az alapfokú nyelvvizsgán azért átmennének.
Hans Rosling uppsalai sztár-statisztikus ebben a videóban látványosan magyarázza el a nagyságrendeket, hogy Európáig a menekülteknek csak egy töredéke jut el. A fodrász, akihez Uppsalában járok egy kurd srác, legutóbb arról faggatott, hogy milyen egyetemi szakot érdemes választania, és persze mesélt arról, hogy mi történik Szíriában. Nem kérdés, hogy segítenünk kell ezeken az embereken, de a tőlünk másként gondolkodóknak is vannak részigazságai. A probléma komplexitását egy korábbi posztunk alaposan összeszedi. Fontos látni, hogy szegényebb országok jóval több menekült ügyét tudják menedzselni: Európában nem menekültválság, hanem egy politikai válság van, és nem a felelősség eltolása vagy valamilyen üres beszéd a helyzet megoldását az EU-tól várni, aminek mi is tagja vagyunk, hanem az egyetlen járható út. Ez nem jelenti azt, hogy a magyar pártoknak ne kelljen konkrét javaslatokat is tennie a válság kezelésére, ahogyan ezt az Együtt is megtette.
Ezt már csak azért is kell, mert a toleranciáról híres Svédországban is 18 százalék körüli magasságokban jár a bevándorló ellenes párt, és ezzel minden más téma árnyékba tud kerülni. Ez az effektus különösen Magyarországnak probléma, ahol égető szükség lenne az ezen kívül létező problémákat megoldani. Abszurditás azt sugallni, hogy Magyarország végtelen menekültet be tudna fogadni, de legalább ennyire abszurd azt mondani, hogy egzaktul nullát képes. Ezen két határérték közti számokról kellene vitatkoznunk.
Egyébként augusztus közepén nem a menekültek, hanem a működő jegyautomaták és a Sziget Fesztivál kitelepült infopontjai szúrták ki a szemem, mikor besétáltam a Keleti Pályaudvarra. Turistaként nézve Budapest hihetetlenül fejlődik. A Madách tértől az egyre több külvárosi jó étteremig, a BuBitól a Rákóczi hidat átszelő 1-es villamosig. Persze egész más a helyzet mondjuk Görögszállás környékén Kelet-Magyarországon, ahol egész biztos voltam benne, hogy ha létezik a világnak vége, akkor most elértük. Vagy az, hogy állandó panaszáradat ért az éppen összeomló egészségügyi rendszerről (egy egészen új felmérés mutatja igazán, hogy milyen lemaradásban van a magyar egészségügy teljesítménye a nyugati standardektől). A közoktatás átalakítása pedig egyértelmű távolodás egy tudáslapú társadalom víziójától (lásd a részleteket ebben a posztunkban).
Ugyanis a miniszterelnök által is (köz)munkaalapú társadalomnak hívott vízió valóra vált. Magyarország jó ütemben halad a képzetlen, rosszul fizetett munkások országává, munkahelyek az alacsony hozzáadott értékű szegmensben keletkeznek (összeszerelőüzemek, közmunka), ami már a régiós országokkal összehasonlítva is kontrasztos, nemhogy Észak-Európával. A keszthelyi tábor talán legnagyobb élménye volt, amikor az ebédet szállító kisvállalkozó egyszer csak a csapatunk tagja lett. Nem kell CEU-s diploma annak elmagyarázáshoz, hogy ma Magyarországon miért lehetetlenül nehéz vállalkozni, a taxis 40 percen keresztül beszélt erről, mikor leszálltam Ferihegyen. A taxis és a keszthelyi srác is vállalkoztak korábban Nyugat-Európában is, ezért volt sokkoló a mondanivalójuk.
Erre a válsághelyzetre érthető reakció a kivándorlás. De szögezzük le: a kivándorlás nem minden esetben és nem minden szempontból (csak) probléma. Egyrészt tényleg lehet egy kaland, egy új tapasztalat. Csökkentheti például a munkanélküliséget. Egy Londonig vándorló jobban tudja esetleg támogatni a nyírségi rokonait, mint egy csak Budapestig vándorló. A svéd fiatalok is elmennek Oslóba dolgozni. Egy svéd PhD hallgatónak gyakorlatilag kötelező más országban tovább folytatni, hogy lásson, tapasztaljon mást is. A probléma az egyenleggel van. Hogy a magas hozzáadott értékű munkahelyek nem nőnek, hogy azok mennek el, akik átlagon felül járulnának hozzá az egy főre eső GDP-hez, és az igazi baj, hogy akik elmennek ahelyett nem jönnek kellő számban magasan képzett bevándorlók és persze visszavándorlók.
A Nyugatban az a vonzó, hogy a teljesítményt egzisztenciálisan és társadalmi megbecsülésben egyaránt értékeli, és leginkább a teljesítmény az a szempont, ami alapján értékel. Ezzel szemben Magyarországon Mocsai Lajos úgy lett professzor, hogy nincs doktori fokozata, és egy aprócska tüntetés, ellenállás se követte mindezt. Matolcsy György kirúgta az MIT-n végzett régi kollégát, hogy később a (nem igazán illiberális) The Economist nyomtatott verziójában fizetett hirdetéssel keressen kutatásvezetőt, hozzátéve, hogy az se gond, ha az illető nem tud magyarul. Mindezt a „bevándorlók elveszik a magyarok a munkáját” plakátkampány legközepén.
Ezek egyike se az a történet, ami hazahúzó lenne, legyen bármennyire finom a hegyaljai bor vagy hangulatos a Duna-part. De a probléma ennél mélyebb. Jó ideje úgy érzem, hogy a mostani kormányzó elit Magyarországot egész egyszerűen ellopta. Ennek a lopásnak van az a szintje, ami a Fidesz előtt is ment, miszerint a létező törvényeket is megszegve történhettek törvénytelenségek (lásd Rogán Antal ügyeit amiket Juhász Péter tárt fel). Vagy ott van Kiss Szilárd, Tarsoly Csaba ügye, akik úgy jártak ki-be a Magyar Parlamentbe, mint más a saját lakásába. Kissnek úgy adott el Mészáros Lőrincz egy orosz céget idén nyáron, hogy Kiss már börtönbe volt. A Mészárosok az újabb szint, akikre a pályázatokat, törvényeket szabják, de ettől amit csinálnak minden józan értelemben lopás.
De az igazi lopás mégse ezek. Hanem az, hogy a rendszer a rendszeren (NER-en) kívüliek véleményére nem úgy tekint, hogy azok más módon akarnának egy működő Magyarországot, hanem beteszi őket a „hazaáruló” fiókba. Nyíltan kiszorítandó elitcsoportokról beszél a nagyon problémás Századvég Alapítvány kuratóriumának elnökhelyettese, miközben a konzervatív Mellár Tamással (vesztve) hadakoznak. De ha baloldali vagy, akkor a rendszer egyenesen ignorál. Ha liberális vagy, akkor pedig megvet. Bayer Zsolt hetente leírja, hogy szeretné, ha végleg „eltakarodnánk”. Miközben felnőtt egy generáció, aki nemhogy a rendszerváltáskor, de 2004. december 5-én is legfeljebb kamasz volt. A rendszer kirekeszt: a szivárványt a kormányszóvívő és a Fidesz kommunikációs igazgatója csak azért is szembeállítja a piros-fehér-zölddel. Ahogy 2002-ben a kokárdát tulajdonították el pártpolitikai célokra.
Azt gondolom, hogy Magyarországot egy olyan közösségé kell formálnunk, ami mindannyiunké. Minden konstruktív állampolgáré, ahol a pártpolitikai lojalitás helyett a teljesítményelv számít. Az ügy nem reménytelen. Kell hozzá például gitáros ember a tábortűz körül. Aki érzi a műfajt. Keszthelyen Molnár Tibor egy ilyen ember, és Keszthely ettől plurális és polgári a magyar átlaghoz képest. Van B vélemény, és az a helyi tv-be is eljut. Kell hozzá az olyan elszánt figura, mint Kész Zoltán Veszprémben. Aki most velünk volt Keszthelyen, és elmondta, hogy bontotta le a kétharmadot (itt meg le is írta). Kell a diaszpóra. Ez egy hatalmas potenciál, egy gazdasági, tudományos, kulturális és politikai tartalék. Kell, hogy új és tehetséges arcok legyenek a frontvonalban. Kell egy összefogás, de nem a pártok, hanem a cselekvő polgárok között. És kell végül egy vízió, ami nem szétfeszíti, hanem összefogja a demokratikus ellenzékiek, pártpolitikusok és civilek, baloldaliak és liberálisok, progresszívek és konzervatívok heterogén tömegét. Lehetne ez a tudásalapú társadolom. Aztán hazamenni is jobb lenne.
Szilva Attila
(A szerző az Y-GEN Egyesület tagja, a svédországi Uppsala Egyetem fizikus kutatója. Kövesd a blogját itt!)
