Ha létezne egy olyan verseny Budapesten, hogy melyik az a hely, amit a legtöbben ismernek anélkül, hogy akár egy percet is töltöttek volna ott, akkor ezen a Doboz egészen jó eséllyel indulhatna. Hiszen az EBH nemrég kimondta, hogy diszkriminatív az a gyakorlat, mely szerint a lányokat ingyen, a fiúkat viszont pénzért engedik be alkalomadtán. A döntés nagy vihart kavart, és meglepő módon nem csak az emberi jogokra amúgy is érzékeny, könnyen behatárolható közegben, hanem az országos médiában is. Arról már írtunk, hogy miért tartjuk méltatlannak, hogy az elmúlt évek számtalan kormányzati és közéleti botránya közül pont ez ütötte meg az emberek ingerküszöbét. Arról ugyan még nem írtunk, hogy mennyire színvonaltalannak tekintjük a panasz benyújtóját érő személyeskedő, primitív vádaskodásokat (például ezt), de ezt maga az érintett, Teczár Szilárd már amúgy is megtette helyettünk. Mi ehelyett megszerveztük a belépőjegy vitát- ingyen.
Mindenekelőtt szeretnénk eloszlatni azt a tévhitet, hogy a vitát saját, már megszilárdult álláspontunk minél több torokból történő visszahallása miatt szerveztük volna. Többször próbáltuk elérni Sebestyén Balázst, illetve részvételre bírni a témában-nem is akárhogy- megnyilvánuló Fidelitast is. Sikertelenül. Norbi sajnálhatja leginkább, hogy kihátrált az invitáció elől, hiszen alkalma lett volna győzködni azt a vitapartnerünket, aki deklarálta, hogy kijelentései miatt mondott le termékeiről.
A több tucat ember előtt kezdő Teczár Szilárd az elmúlt hetekben nyakába szakadt rivaldafénynek köszönhetően megnyitójában ugyan túl sok újdonsággal nem tudott szolgálni, de azt kiemelte, hogy jó, hogy végre értelmes diskurzus is kialakult a témában. Dósa Mariann mondandóját azzal kezdte, hogy annak ellenére, hogy kiforrott véleménye van a témával kapcsolatban, vonakodott elfogadni a felkérést a részvételre, hiszen félt attól, hogy rá is ugyanúgy visszahullik álláspontja, mint Szilárdra. Hogy mégis itt volt köztünk elmondása szerint annak volt köszönhető, hogy fontosnak tartotta, hogy a téma visszaterelődjön demokratikus keretek közé. Hangot adott az egyik leggyakoribb ellenérvvel kapcsolatos nemtetszésének is: eszerint mivel léteznek ennél sokkal súlyosabb társadalmi problémák is, ezzel nem is kéne ennyit törődnünk.
A harmadik gondolatindító felszólaló megpróbált közgazdasági szempontok mentén érvelni, és védelmébe vette a megkülönböztetést alkalmazó helyek tulajdonosait azt állítván, hogy az árdiszkrimináció a haszonmaximalizálás eszközeként igenis védhető. Álláspontja védelmében azokat a példákat is felhozta, amikor egy-egy helyen fizetnek olyan személyeknek, akikről úgy gondolják, hogy jelenlétükkel potenciálisan több vendéget csalogathatnak oda.
Az ezt követő felszólalások azonban leginkább a gender vonalat vitték tovább. A nők tárgyiasítása, a nemi szerepek eltolódása és a kulturális aspektusok mellett előkerült, hogy büszkének kell lennünk arra, hogy végre mi mutatunk példát progresszivitásban a Nyugatnak. Egy ízben elhangzott, hogy amennyiben az paternalizmus, hogy nem hagyjuk a nőket kiszolgáltatottá válni, akkor erre bizony szükség van. Egy résztvevő leszögezte, hogy ha csak annyi eredménye lett az ügynek, hogy az emberekhez eljutott, hogy létezik egyenlő bánásmód, már akkor megérte.
Ám volt olyan vélemény is, miszerint túlzó az a gondolkodás, amely a nőket áldozatnak tekinti. Egyéni döntései egyéni következményeivel mindenkinek számot kell vetnie. A válasz: nem az a megoldás, ha a nők öltözködését korlátozzuk, hanem ha korlátozzuk a férfiak viselkedését. Felmerült, hogy ezek után logikus-e, hogy az emancipált nők sem a vacsorameghívást, sem a kabátfelsegítést nem fogadhatják el. És ha már tárgyiasítás: vajon egy srác nem lehet jó egy estére?
Azzal kapcsolatban, hogy vajon milyen az üzenete annak, hogy egy férfi áll ki a nők jogaiért, adta magát a párhuzam, hogy léteznek olyan gazdagok is, akik belátják, hogy kétkulcsos adóra van szükség. Végül egy érv, amire senkinek nem volt válasza: nézzünk körbe, hogy a papírpénzeinkről hány nő köszön vissza ránk? Naugye!