Bár én is az ELTE TáTK-ra jártam - igaz, a most épp nem bántott szociológiára -, a hétfői fórumra és a spontán tüntetésre nem tudtam elmenni. Ezek után a tegnapi tüntin való részvételt magamra nézve kötelezőnek éreztem. Úgy gondoltam, nem oké az, hogy már megint mindenféle egyeztetés nélkül akarnak bezárni társadalomtudományi képzéseket, ráadásul úgy, hogy az semmilyen ésszerű érvrendszerrel nem indokolható. (Illetve igen, de ezt majd máskor írom meg.)
Szóval, a tüntetés kezdete előtt 10 perccel értünk oda Renivel a Szalay utcába, és ekkor még csak páran lézengtek az EMMI épülete előtt. Viccelődtünk, hogy akkor lehet, inkább iszunk egy sört valahol, aztán megláttunk pár ismerőst, és meggyőztük magunkat a maradásról. Jól tettük, mert negyedóra múlva már egész sokan voltunk, megtelt szépen az utca. Sajnos a beszédek kicsit halkra sikerültek, dehát ez általános, vasárnap is volt némi probléma.
Szóval számomra a lényeg a vonulás közben kezdett el kibontakozni (egyébként ilyen gyilkos hosszú vonulást nem kellett volna talán), amikor a menetben odakeveredtem a Raoul-gimisek közé, akiket most szintén szivat a kormány.
Hihetetlenek voltak: egyenpólóban, transzparensekkel tüntettek a gimijükért, amit csak azért akarnak megszüntetni, mert a Nemzeti Közszolgálati Egyetem szemet vetett az épületre. Látszott rajtuk, hogy igazi közösség, imádják a sulijukat, szeretik egymást. Durva nosztalgia ébredt bennem, mert én is imádtam a gimimet. És akkor jött meg a tüntihangulatom: ez pár tucat tini hozta meg. És aztán mikor - tényleg durva, 2 óra menetelés után - odaértünk a célhoz, a srácok odaálltak a sulijuk elé, és azt mondták: nem adjuk a Raoult! Voltak vagy százan, és egészen fantasztikusak voltak. Dominálták a hangulatot, molinókat lengettek, skandáltak. Együtt maradunk - ordították. Maximális extázis. Rám is átragadt. Irigy voltam. Mennyire jó lehet ennek a közösségnek a tagja lenni, te úristen!
És akkor kristályosodott bennem a felismerés:
RAOULOSNAK LENNI MA MENŐBB, MINT BÁRMI MÁS! HAJRÁ RAOUL! NE HAGYJÁTOK MAGATOKAT!
(Zentai András)
Ui. Amúgy most apa sárga irigysége vagyok, hogy nem vagyok ma Raoulos, dehát életke nehéz...
