A boldogság valami olyasmi, amikor az ember valami olyat tesz, ami miden képességét igénybe veszi, de még éppen meg tudja csinálni. Ez összejöhet néha. Van, akinek itthon is. Van, akinek kifejezetten jól megy. De mégis inkább máshol csinálná, mert olyan környezetre vágyik, ahol a mások is hasonlóan sikeresek, ahol mások is alkotni szeretnek, és ha nem sikerül, akkor próbálják máshogy. Ahol a közösség felismeri a komparatív előnyeit, azt karolja fel amiben tényleg a legjobb, ahol a sikerhez nem kell egy NERes cipzár a szádra és stratégiailag jóban lenni a helyi Fidesz irodával.
Ahol a társadalom egyik fele nem mások felett álló "genetikai csodaként" tekint magára, miközben a másik fele nem mantrázza folyton, hogy minden szar, hogy úgyis mindig mindent elrontunk, hogy a balsors mindig csak minket tép. Ahol nem azt tartják az emberek fejben, hogy éppen milyen területen vagyunk jelentéktelenek a nemzetközi piacon, hanem mondjuk azt, ahol jelentősek. Ahol elhiszi mindenki magáról, hogy képes többre, de a másikról is ugyanezt feltételezi. Ahol képesek felfogni, hogy ha valamiben nem értünk egyet, attól még hasznosak vagyunk egymásnak, miután ugyanazt a szekeret toljuk. Ahol tényleg alkotni lehet a terméketlen és felesleges adminisztráció gyártása helyett. Ahol, ha egy közösség sztochasztikában vagy szilárdtestfizikában világszínvonalú, akkor nem futballstadionokat épít, hanem mondjuk az oktatást és a kutatást támogatja (egyetemi szénszünetek előidézése helyett).
Persze a piac rég felismerte, hogy Magyarország nem csak egy olcsó lokalizáció, nem egy összeszerelő csarnok, hanem annál sokkal több. Precízen felismerte azt, amit a jelenlegi rezsim sosem fog, mert erre képtelen. Banális oka van annak, hogy miért képtelen. Nem szimpla szerencsétlenkedésről vagy rosszindulatról van szó, hanem arról, hogy ezek az urak egész életükben csak is kizárólag a gittet rágták, ezért nem értenek semmihez. Belegondolva, tényleg nem értenek semmi konkréthoz. Igazából nem is tudják, hogy milyen érzés tényleg érteni valamihez. Hogy valamit elkezdesz, megtervezel, majd abból a végén termék, cikk, működő programkód vagy valamilyen műalkotás lesz. Ezek az arcok kizárólag pózolnak és címkéznek azóta, hogy a koleszból kijöttek. Náluk a grafikonok és a matematika csupán díszítő sor, ritkán és rosszul használt marketing eszköz, és ezért képesek elhinni, hogy egy egyéni képviselői indítvánnyal (valamelyik sötét parlamenti éjjelen) eltörölhető a közgazdaságtan vagy akár az Ohm-törvény. Elhiszik, hogy ha mindent Széll Kálmánnak neveznek, akkor hirtelen minden működni is fog.
Nem tudják, hogy mi az alkotás öröme, mert azt sem tudják, hogy mi az az alkotás.
Ez egy személyiséget torzító súlyos deficit, ami egész életen át tartó félelemre és menekülésre késztet. Az alkotó ember szenvedélyesen keresi a helyzeteket, hogy elmondhassa miként és miért működik az alkotása. A legnagyobb kritikusaival óhajt vitázni, miután azok meggyőzése a legnagyobb diadal. A nem alkotó ember ellenben menekül a vizsga elől, érvelés helyett egy komfortzónát biztosító paraván mögül üvölt, amiben a legborzasztóbb, hogy a végén önmagát tényleg meggyőzi. Elhiszi, hogy G. Fodor Gábornak van igaza, és nem Acemoglunak vagy Robinsonnak.
Ez szimplán csak szánalmas lenne, ha közben nem lenne borzasztóan aljas is. Emberek százezrei kapcsolják ki a fűtést a nagyszobában, és vonulnak a kisszobába, és akkor egyszer csak az ablakon bemászik a Németh Szilárd. Díszdobozban, vigyorogva, egyszerűbben, mint a faék. Ő nem bánja, hogy nem érti miről beszél, mert az ellenkezőjét sose tapasztalta. Neki nincs mit veszteni, mert ő annyira kevés. Sose létező reputációt nem is lehet elveszteni. Ő már nem is üvölt, csak mosolyog egy masnival a fején. Simplicity.
***
Persze pontosan tudják, hogy ennek egyszer vége lesz. Ugyanis eljött az a pont, hogy végtelenül cikivé vált ez az egész. Kövér bohóckodása a parlamenti őrséggel, Széles Gábor gravitáció kikapcsolása és ufókkal társalgása, Hoffmann Rózsa bármilyen megnyilvánulása nagyon messze van attól, amit a többség normális Magyarországként elképzel. Sejtik azért ezt valahol, így egyre agresszívabban épül a paraván, egyre bántóbban és intenzívebben áramlik a kisszobába a propaganda, és a kisstílű megoldások.
Például nevetséges próbálkozás, hogy külföldről nem lehet levélben szavazni. 1000 km sem akadály, ha kell a Holdig elmegyünk. De azt is megértjük, aki lábbal szavaz, és örökre vette a kalapját. Aki azt mondja, hogy a haza az, ahol alkotni tud. Aki nem szeretné, hogy a gyereke egy savanyú, bezárkózó, a visegrádi országokhoz képest is lecsúszó, csendben rohadó világban éljen.
De vagyunk páran, akik nem így gondoljuk. Akik nem kérdezzük, hogy mi a haza, akik nem filozófiai vitát folytatunk arról, hogy mit jelent magyarnak lenni, hanem momentán csináljuk Magyarországot és/vagy annak imázsát növeljük. Ezért nem nehéz egyenes derékkal, eltökélt szándékkal, az alkotás örömének ismeretében harcolni a rezsim ellen egy jobb alternatívát mutatva. Nem Soros György kedvéért, hanem saját magunkért. A barátainkért, a szüleinkért, a szomszédainkért, minden magyarért. A tét az, hogy a gyerekeink hol nőnek majd fel.
