A felelősségek közül a sajátunk az, amelyikkel a legtöbbet kellene foglakoznunk, nem csak azért, mert ezzel foglakoztunk a legkevesebbet az utóbbi, majdnem 100 évben, hanem azért is, mert a saját cselekedeteink azok, amelyeket mi irányítunk, amelyekre van befolyásunk. A parazsat mi vetettük el, aztán a lángot a világháború lobbantotta be, a tűz méretét pedig a nagyhatalmak, a nemzetiségek és a magyar vezetés szabályozta.

Derda Ádám írása

Fájdalom, kín és értetlenség – minden komoly trauma kísérői. Természetes érzések egy nem várt, az addigi életet alapjaiban felforgató esemény után. Érthető reakciók ezek, de 96 év elteltével nem cselekszünk helyesen, ha nem próbáljuk meg higgadtan, objektíven megérteni, hogy mi történt, hogy mi vezetett ide, hogy miért történt ez velünk.

Persze létezik egy közkeletű válasz és vélekedés, amely arról szól, hogy a nagyhatalmak és a körülöttünk élő népek összeesküdtek ellenünk, és amikor kiszolgáltatottakká váltunk, kegyetlenül és mohón elbántak velünk. Sokan foglyaivá váltak ennek a nézetnek, mert egyszerű, mert nem szorul különösebben mély magyarázatra, és mert felmenti azt a felelőst, akihez érzelmileg a legjobban kötődünk, saját magunkat.

Hiába tud azonban népszerű lenni egy válasz, ha nem bontja ki az igazság minden részletét, mert akkor nem tanulni fogunk belőle, csak az önmagunkkal való szembenézés elkerülését hozza el. Újra és újra.

Trianon nem derült égből villámcsapás volt, nem a hűtlen nemzetiségek és a nagyhatalmak felelősek érte csak, hanem felelősök vagyunk érte mi, magyarok is. A dualizmus politikai elitje, hibás nemzetiségpolitikájával, Tisza Istvánnal és Apponyi Alberttel együtt, akik az ország hosszú távú fennmaradásának zálogát a nemzetiségeink nyelvi és kulturális elmagyarosításában, asszimilálásában látták.

A magyar politikai elit, a szabadságharc élményéből fakadó félelem miatt kötött egyezséget korábbi ellenségével, azért, hogy a létszámukban az ország felét kitevő nemzetiségek fölött megtarthassa a hatalmát. Nem is tudták közben azt, hogy épp ezzel indították el azt a folyamatot, ami az akkori Magyarország széteséséhez, katasztrófához, szemellenzős, vak nacionalizmushoz, bosszúvágyhoz: újabb tragédiához vezetett.

Így sérült meg a magyar nemzet önbecsülése úgy, hogy azóta sem sikerült azt helyreállítani. Azt az önképet, hogy mi kulturálisan, műveltségben, de gazdaságilag és katonailag is különbek vagyunk a körülöttünk élő népeknél, és a mi szerepünk a Kárpát-medencei térség vezetése, kínosan csapta arcon a valóság, és tette nyilvánvalóvá, hogy a nemzet büszke állapota, amit nagy teljesítmény kivívni, nem egy olyan állapot, amelyet egyszer elértünk, onnantól megvan, kirakhatjuk a kirakatba. Hanem ezért (is) meg kell küzdenünk a jelenben és a jövőben, nap mint nap, függetlenül attól, hogy mit csináltunk a múltban.

A magukat jobboldaliként meghatározó politikai erők persze szívesen helyeznek szemellenzőt a saját népükre, hogy csak azt lássa meg, amit ők szeretnének, hogy meglásson. Mert a sértettség érzését mindig könnyű féligazságokkal lángra lobbantani, és könnyű ebből politikai tőkét kovácsolni és ellenségképeket gyártani. Pedig magunkért érdemes magyaroknak lennünk, nem valakik ellen.

A bátorság és a jövő útja más, ott a szembenézés és a tanulságok levonása áll, amely használható lehet a jövőben, amely segít a józan önbecsülésünk megtalálásában. Mert igaz, hogy a nemzetiségek próbáltak minél nagyobb területeket a maguk határai közé vonni, de ezeket a nemzetiségeket a mi elnyomási és beolvasztási kísérletünk fordította ellenünk, és így lett egy veszekedős, tragédiákkal teli régió Kelet-Európából, pedig talán lehetett volna egy békés föderatív világ is. És persze szerepe volt az eseményekben az első világégésnek, és a nagyhatalmak hatalmi érdekeinek is, akik bármi áron ellensúlyt akart képezni a németek hátában.

De a parazsat mi vetettük el, aztán a lángot a világháború lobbantotta be, a tűz méretét pedig a nagyhatalmak, a nemzetiségek és a magyar vezetés cselekedeteinek összessége szabályozta.

A felelősségek közül a sajátunk az, amelyikkel a legtöbbet kellene foglakoznunk, nem csak azért, mert ezzel foglakoztunk a legkevesebbet az utóbbi, majdnem 100 évben, hanem azért is, mert a saját cselekedeteink azok, amelyeket mi irányítunk, amelyekre van befolyásunk.

Hogy mit tesz a francia, a román, vagy éppen az angol politika, arra nagyon minimális a befolyásunk, ha egyáltalán van. Ezért lenne égetően fontos, hogy szembenézzünk a múltban elkövetett hibáinkkal, botlásainkkal és bűneinkkel, mert mindenki ismeri a mondást, hogy milyen az az ember, aki még a saját hibáiból sem tanul. Hiába hangoztatják jobboldal politikusok előszeretettel, hogy csak saját magunkra számíthatunk, de ha a saját hibáinkból sem tanulunk, akkor még saját magunkra sem számíthatunk. Mert az önkritika nem hazaárulás, hanem a józan nemzeti gondolkodás alapja. Mert amíg Wass Albert csak ledugta a fejét a víz alá, addig Márai Sándor megtalálta a tengerfeneket.

Itt az ideje, hogy beszéljünk a saját felelősségünkről is, hogy sepregessünk a saját házunk táján is, nemcsak Trianon kapcsán, hanem a Holokauszt, vagy éppen a második világháborús részvétel eddig ki nem beszélt fejezetei kapcsán is (ld. megszálló tevékenység a Szovjetunióban).

Nem lehet a múltat elszakítani a jövőtől és csak a múlttal foglakozni, mert akkor abban fogunk élni és egy helyben fogunk állni örökké. De nem lehet csak a jövővel sem foglalkozni, és azt mondani, hogy a múlt elmúlt és csak a jövő számít, mert a sebek megmaradnak, és nem forrnak be, hanem megint és megint felszakadnak, begennyesednek és akadályozzák az előre lépdelésünket.

Közösen tudjuk csak beforrasztani ezeket a sebeket, mert közösek a sebeink. Ezek a népek itt élnek velünk és mellettünk, most is. Csak úgy várhatunk tőlük valamit, ha adunk is nekik valamit. Nem követelhetjük az ő bocsánatkérésüket, hanem elvárhatjuk a miénkért cserében. Mert az biztos, hogy ahogyan 100 évvel ezelőtt, úgy 100 év múlva is együtt fogunk élni velük. Bárkik is voltak a testvérnépeink 1000 és 2000 évvel ezelőtt, most már ők azok: a románok, a szlovákok, a szerbek és az osztrákok, és nem élhetünk úgy velük egymás mellett, ahogyan tettük azt az utóbbi 200 évben. Mert fontos az, hogy kik voltunk és honnan jövünk, de még fontosabb az, hogy kik vagyunk most, és kik szeretnénk lenni a jövőben. Az utóbbi két kérdésre azonban csak az első kettő megválaszolása után adhatjuk meg a választ. Így indulhatunk el egy közös, szebb jövő felé.

Derda Ádám történész, az Y-GEN ügyvivője