Míg nagyanyáink a szülőfalu 30 kilométeres körzetébe élték le az életüket, addig a szüleink már életvitel szerűen elmozdultak a legközelebbi városba. A mi generációnk pedig az állandó, vissza-vissza térő vándorlás generációja lett. A vidéki huszonévesek legalább valamelyik erős megyeszékhelyre, a megyeszékhelyiek a fővárosba, a fővárosiak pedig legtöbbször külföldre ingáznak, oda-vissza.

Nem érezzük már otthon magunkat a szüleinknél, mert már nem ugyanolyan minden, mint a legendás gimnáziumi évek alatt. De ahol most lakunk, arra sem mondjuk teljes szívvel ki azt, hogy: Otthon. Negatív, kicsit otthontalan érzés ez, amit sokan éltünk és élünk át az utóbbi években. De negatív elem helyett tekinthetünk rá pozitívumként is. A gólyaként vándorlással, amit nem csak a lakóhelyünk, de munkahelyek és foglalkozás típusok között is végzünk, megszoktuk a folyamatos változást.

Azt a folyamatos változást, ami természetes életelem és mindig is az volt. Akkor is természetes volt, amikor a szüleink kényszerből, egy természetellenes, a világot és a vele járó viszonyokat állandónak hazudó rendszerben nőttek fel. Egy olyan rendszerben, amely nem is az államháztartásban, hanem a szocializációra gyakorolt hatáson keresztül a benne felnövekedett generáció fejében okozta a legnagyobb és leghosszabban kiható kárt. Mi szerencsések vagyunk, hogy ugyan egy esetlen, gyenge és konfliktusokkal tűzdelt, de ha más nem is, legalább változó világban szocializálódtunk. A változás megszokottsága fontos és rendszer építő erény lehet majd abban az előbb-utóbb elérkező időpontban, amikor a mi generációnké lesz a lehetőség és a felelősség is egyben, hogy az ország és a nemzet sorsát irányítsa.

Egyedülálló adottság ez a generációk sorában, amitől többek nem vagyunk mint az előd nemzedékek, de a lehetőségünk és a felelősségünk nagyobb. Képviselnünk kell az utánunk jövő, még az öntudatra ébredésre előtt álló és a magyar közoktatási rendszeren keresztül a kádári mentalitás felé visszalökött fiatalabb generációkat is. Mert az úton történelmi bűn lenne visszasétálni.

A feladatunk most a készülés, a tanulás és a tapasztalat szerzés. Hogy idővel még többször megmutassuk majd meg az uralmon lévőknek, hogy itt vagyunk és akár tetszik nekik, akár nem, itt is leszünk. Hogy nem fogjuk hagyni, hogy visszafordítsák az ország szekerét az elsorvadó múltba. Eddig még csak a felsőoktatási keretszámok, a netadó és az olimpia megakadályozásában vittünk vezető szerepet, de az ilyen ügyek száma egyre csak nőni fog, az ő hatalmuk pedig ha lassan is, de biztosan csökkenő pályára áll majd.

De az úton azonban sok vakvágány, sok bukkanó és sok vízátfolyás fogja keresztezni az utunkat. Nem szabad hagynunk azt, hogy ezek az útvesztők tévútra csábítsanak minket. Nem szabad hagynunk, hogy ugyanazokba a kicsinyes csapdákba essünk, amikbe sokan és sokszor estek már bele a magyar politikai életben. Mert ezek a csapdák nem csak a belelépőt tartják fogva, hanem a teljes magyar társadalmat. Nem lehet kollektív ítéletet mondani sem egy elitről, sem egy népről, sem egy etnikumról. A mi nemzedékünk jobb ennél, a mi nemzedékünknek jobbnak kell lennie ennél.  Ha elbukunk, ha nem ugorjuk meg ezt a mércét, akkor sajnos ez a társadalom és ez az ország ugyanaz a hely marad, ahonnan a nemzedékünk egy része menekül.

A változás esélye és felelőssége a kezünkben van. Vagy kinyitjuk az ablakot és kiszellőztetünk végre, vagy hagyjuk, hogy a dohos Kádár-rendszer szagát mi is magunkba szívjuk.