A nemzeti egység azt jelenti, hogy elfogadjuk azt, hogy sosem leszünk mindannyian egy véleményen. Hogy mindig lesznek másként gondolkodó táborok, oldalak és tömegek. Az igazi kérdés az, hogy lesz e köztünk lövészárok, vagy sem.

Új nemzeti egység jött létre, halljuk a miniszterelnök szájából, a bukott népszavazás után. Feltételezi ez azt, hogy volt régi egység is. Valószínűleg arra gondol, hogy a 2,7 millió ember 2010-es szavazatát, most 3,3 millió ember szavazata váltja fel 2016-ban. Nehéz ezt egységként leírni még akkor is, ha nem a 10 millióhoz, hanem a szavazásra jogosult 8,2 millióhoz mérjük. De hosszabb távlatban nézve sem igaz az, hogy volt valaha is nemzeti egység. Mert ebben a formájában, ahogy a jelenlegi hatalom beszél róla - hogy a teljes magyar társadalom, vagy legalábbis annak nagy része, egy kérdésben egyazon állásponton van - sosem létezett.

A fogalom átértelmezésére van szükség ahhoz, hogy az elérhető, a reális, a nem csak az utópiák világában létező nemzeti egységet megtaláljuk. A nemzeti egység reális olvasatban azt jelenti, hogy elfogadjuk azt, hogy sosem leszünk mindannyian egy véleményen. Hogy mindig lesznek másként gondolkodó táborok, oldalak és tömegek. Az igazi kérdés az, hogy lesz e köztük lövészárok, vagy sem. Illetve hogy marad e a lövészárok köztünk, ami olyan régóta megvan már, hogy nem is nagyon emlékszünk azokra az időkre, amikor még csak a távolság volt meg, de az árok még nem tátongott. Maradjunk reálisak! A cél a lövészárok és vele a frontvonal felszámolása lehet. Könnyes szemmel egymásra borulás és egy vélemény alatt összeforrás nem is volt és nem is lesz soha.

Egymás fajdalmainak, traumáinak és érzéseinek tiszteletbe tartása lehet az első lépés. Aztán tehetjük meg a következő lépést, hogy érdemi vitát folytatunk. Olyan vitát, amiben nem egymás megsértéséé és a negatív érzésekre hatásé lesz a főszerep. A vita végén pedig, ideális esetben, kompromisszum kell hogy szülessen, vagy más szóval egyezség. Mert a nemzetről való gondolkodásban nagyon is van helye az érzelmeknek, a hősöknek és a negatív példáknak is. De nem hagyhatjuk, hogy az érzelmeink beszűkítsék a látóterünket. Hogy csak a célt lássuk meg, de az akadályokat már nem. Nem követhetjük el újra és újra ugyanazokat a hibákat. Az érzelmeinkkel a szívünkben, de empátiával és racionalitással a fejünkben érdemes csak gondolkodni a múltunkról ugyanúgy, mint a jelenünkről és a jövőnkről.    

És akkor talán majd nem a rendszerváltásokkal együtt cserélődnének a Kossuth tér szobrai, és nem adja át egymásnak a helyet vissza-visszatérően Károlyi és Tisza. Mert baloldaliként talán sokan el tudják fogadni azt, hogy Bethlen István szobrot kapott. Ugyanúgy jobboldaliként is, hogy Nagy Imrének is van. Abban egyetértés van, hogy sem Rákosi, sem Szálasi nem érdemel sem utcanevet, sem emlékművet. De Horthy és Kádár még pozitívan él a nép egy részének emlékezetben és amíg egyik tábornak az egyik az angyal, és a másik az ördög, ugyanúgy működik ez fordítva is sajnos. Itt kezdődhetne a nemzeti kompromisszum, vagy nemzeti szolidaritás, egymás érzései és emlékezete iránt. Hogy tudjuk, hogy a terek és az utcák mindannyiunkéi, közös életünk helyszínei. És még ha valaki szívesen is látná ott őket, a megosztottságuk miatt nincs helye ott sem Horthy, sem Kádár szobornak. Ennek a két történelmi figurának nyilvános emléket állítani nem más, mint a nemzettársaink érzéseivel való nem foglalkozás, érzéketlenség és szűklátókörűség. Ha valami, akkor ez rombolja a józan párbeszéd és az ésszerű egyezség létrehozását.

Akkor lesz nemzeti egység, vagy inkább nemzeti egyezség, ha egyre többen elkezdünk figyelni egymásra végre. Ha nem szakadnak szét családok és barátságok, csak azért, mert kiderült, hogy nem vagyunk egy véleményen. Ehhez persze kell egy más hangnem, egy más hozzáállás. Kell az, hogy ne a nem létező betelepítésekről és vizionált hazaárulókról szóljon a vita. Ehhez kell majd egy új generáció a politikában. Ezt a munkát nem lehet sem Orbán Viktorral, sem Lázár Jánossal, sem Kovács Zoltánnal, de Vona Gáborral és Gyurcsány Ferenccel sem, nem hogy véghezvinni, de elkezdeni sem. Ők ásták és ássák most is a lövészárkokat. Ők beszélnek hazaárulókról, a kultúránkat megsemmisítő menekültekről, vagy éppen 23 millió román munkavállalóról. A feladat se nem lesz könnyű, se nem lesz rövid. De csak akkor folytathatunk értelmes vitát, ha az erre alkalmas szereplők is megjelennek majd hozzá, minden oldalon.

Nem fogjuk azt kérni, hogy önként, távozzanak a közéletből az előrehaladást gátlók. Mi nem kérni fogjuk, hanem tenni fogunk azért, hogy elveszítsék a befolyásukat, hogy az legyen a sorsuk, ami az erkölcsi színvonalukhoz illik. A feledés.

Most vasárnap is tehetünk valamit ezért. Elmehetünk a Kossuth térre és kifejezhetjük véleményünket az ott fellépő miniszterelnöknek. A cél nem szentesíti az eszközt. Mi nem fogjuk megtiltani Orbán Viktornak, hogy megszólaljon. Nem fogjuk meghekkelni a technikát sem. Egy egyszerű és mindenki számára szabad véleménynyilvánítással fogjuk megmutatni neki azt, hogy milyen lenne az élete, ha nem csak a párttársai és legközvetlenebb hívei előtt merne megszólalni. Ha nem menekülne el folyton a kritikák, a vita és a kényelmetlen, de éppen ezért inspiráló és a megegyezés felé mutató szituációk elől. Megtudja majd, hogy milyen érzés az, amikor szeretne mondani valamit, de nem tud. Megtudja, hogy milyen érzés másfél hete Népszabadságnak lenni. Tükröt tartunk elé, amibe ő ismét nem mer majd belenézni. Ami elől ismét elhúzza majd a fejét. Amiről nem vesz majd tudomást. Helyette tovább nézegeti majd a róla készült, számára kedves, de a valóságtól mérföldekre lévő festményt. Mert egy tükröt el lehet kerülni. Kettő is, sőt hármat is. De eljön majd a pillanat, amikor már kész tükörszobában találja magát a miniszterelnök Úr. Ahonnan nem tud majd elfutni. Ahol nem lesz majd sem sarok, sem vészkijárat. Akkor majd szembe kell néznie Önmagával, és el kell számolnia azzal amit tett, illetve amit nem tett.