Tegnapi írásunkban azt kezdtük el bizonygatni, hogy miért kell megbuknia Orbán rendszerének. Tovább is van, mondjuk még.
Nem lehet a cselekvőképesség hiányát felvetni az oktatáspolitika esetén sem. Itt valódi mélyszántásnak lehetünk tanúi. Az oktatás arra az esetre jó példa, amikor a sportszeletes reklám tipikus esete áll fenn. Azzal a különbséggel, hogy itt a jófejség szándéka is erősen kérdőjeles, miután leplezetlenül szolgalelkű és lázadó szakértő jelöltek között válogat Hoffmann Rózsa, amit az ország legismertebb sztár tanárai se hagynak szó nélkül. Az oktatásban a visszacsatolás lassabb, így majd valaki másnak kell kezelni az okozott károkat: "Ne legyen kétségünk: az, hogy húsz év múlva mennyire leszünk sikeres ország, alapvetően a mai oktatási rendszeren múlik. Jelenleg azonban úgy tűnik, hogy a kihívásokra a szakpolitika finoman szólva sem találja meg a választ. A forráskivonás, a képességkülönbségekből fakadó egyéni igényeket egyre intoleránsabban kezelő alapfokú oktatási rendszer, az iskolaköteles korhatár leszállítása, a nyelvtanulásra ösztönzés gyengítése mind-mind egészen riasztó tendencia. Ehhez jön még az általános tandíjhoz képest ösztönzőiben sokkal gyengébb, egészen furcsa, szelektív tandíjrendszer a felsőoktatásban. Ezen intézkedések egy részénél egyszerűen képtelen volt a politika a helyes célokhoz adekvát eszközt társítani, máshol már a fókusz is teljesen téves".
Nézzük meg a makroadatokat és a vásárlóerő alakulását. 2012-ben 1.7 százalékos recesszió volt, 2013-ban pedig 1.2 százalékos növekedés. 2012-ben rosszak voltak a termésátlagok, 2013-ban jobbak. Ha mezőgazdaság ciklusait kivesszük, akkor 2011 és 2013 között mindössze fél százalékot bővült a GDP, a régióban egyedüliként csak mi nem értük el a 2008-as szintet, de a 2004-es értéket is csak 5 százalékkal haladtuk meg, miközben Szlovákia 45-tel.
A The Economist ezen cikke alapján gondolhatnánk, hogy ha komoly növekedés nem volt, akkor legalább a társadalmi egyenlőtlenségek nem nőttek. A helyzet az, hogy sehol se nőtt úgy a szakadék, mint Magyarországon. Tavaly nyári írás: "míg az EU-ban átlagosan 0,1 százalékponttal csökkent az egyenlőtlenség, addig Magyarországon 2,6 százalékkal emelkedett a mutató értéke. Ez különösen annak fényében jelentős változás, hogy egyedül Litvániában emelkedett 1 százalékpontnál nagyobb mértékben (1,3 százalékponttal) a mutató értéke, miközben 2009 és 2012 között a társadalmi egyenlőtlenségek érdemben (tehát legalább egy százalékponttal) csökkentek Görögországban, Portugáliában és Bulgáriában."
A jövedelmek kevésbé egyenletesek, de vajon milyen irányba tart az átlagos az átlagos elkölthető jövedelem? Most már nemcsak a visegrádi, a balti országok, hanem balkániak is megelőznek minket: Horvátország és Törökország előttünk, rögtön utánunk pedig Montenegró következik. A vásárlóerő index az európai átlag 39 százaléka, ugyanez Szlovákiában 58 százalék. Hétből négy magyar EU-s régió az EU legszegényebb 20 régiója közé került, Észak-Magyarországnál már csak három román és öt bolgár régió szegényebb a 273 EU-s régióból. Hol van a Fidesz koncepciója a mélyszegénység felszámolására? Egyáltalán hol van a Fidesz programja? Hol van a KDNP programja? Például az Együtt-PM programját be tudjuk ide linkelni, el tudjuk olvasni. Hol van a Fideszé?
Szerencsésebb országokban egy konkrét példa a jó kormányzásra a flexicurity alkalmazása a munkahelyteremtéshez. A rugalmasság és a biztonság kombinációja bár rövid távon volatilisebb munkanélküliséget eredményez, hosszú távon tartósan leszorítja azt. Ebben az az érdekes, hogy a dán, a svéd, a holland és a német applikáció mind teljesen máshogy éri el ugyanazt a célt, szinte már zavarba ejtő ez az ortodox változatosság. A (második) Széll Kálmán tervben voltak jó lépések a flexibilitás növelése felé, de a modell második elvét, a security-t tudatosan, előre megfontolt szándékkal kilőtték, miután három hónapra szorították a munkanélküli ellátás idejét, ami így Európában a legalacsonyabb lett. Persze, ezt drága finanszírozni, de a bevezetés motivációjaként sokkal inkább a szokásos kocsmaasztal-okosság sejlik elő: csökkentsük a segélyt, és akkor a zemberek észbe kapnak s elmennek dolgozni. A valóság meg bonyolultabb.
A Fidesz egy igazán új dolgot bizonyított az elmúlt négy évben: az erő, a cselekvőképesség nem minden. Sőt, és erre talán az oktatás a legjobb példa: az átgondolatlan lépések, az inkompetens reformok (a tankönyveket se sikerült időben kiszállítani) rosszabbak a semmilyen reformnál. Súlyos ebbe belegondolni, nemhogy leírni: Hoffmann és Matolcsy reformjainak jó része nélkül ma előrébb tartana az ország. Másrészt a cselekvőképesnek látszódás nagyrészt csak kommunikáció és médiafelület kérdése, aminek kisajátításában viszont tényleges hatékonyságot mutattak.
Át lehet nevezni minden utcát és közteret, akár mindet rögtön Széll Kálmánnak, el lehet repülni az ukrán határig helikopterrel... Sok értelme nincs, legfeljebb a cselekvés látszatát adja. Lehet hozni egy törvényt egy BKV buszon a Balettintézet államosítására, de ezek vagy haszontalan, vagy az intézményrendszerbe, a jogrendszerbe vetett bizalmat erősen romboló, a hosszú távú gyarapodásunkat gátló intézkedések. A kézivezérlés eredménye, hogy Simicska és Mészáros Lőrinc páratlan lehetőségekhez jut. Bár lehet minden “szabályos” a személyre szabott törvények miatt, de ettől ez még vastagon kurrupció, sőt a szakértők szerint annak egy magasabb szintje.
Ezek a folyamatok, a foglyul ejtett állam, az orbáni vezetési (vagy inkább uralkodási) stílus az (egyébként kritizálható és kritizálandó) közép-európai típusú modellből egyértelműen egy keleti, posztszovjet típusú rezsim felé visznek, ahol ha wc kefe nincs is aranyból, azért épülhet egy stadion a miniszterelnök saját telkén. Ebbe az irányba mutat a paksi bővítés tíz évre szóló titkosítása vagy az, hogy a régiós kollégáitól eltérően Orbán nem ítéli el egyértelműen Putyin látványos gyarmatosítási törekvéseit.
Ide vezetett a kétharmados cselekvőképesség. A közjó szempontjából sok eredménye nincs, és miután programmal a Fidesz eddig nem áll elő, feltételezhetően ennek a folytatása várható egy 2.0-ás verzióban. Kérdés, hogy ezt tényleg akarjuk-e, hogy tényleg ez-e a nemzeti érdek. A mi válaszunk két határozott nem.
