Szerintem mindenki azt látja az országból és az emberekből, amit látni akar. Ha a rosszra fókuszál önigazolásképp, akkor a jót már észre sem fogja venni. Én a jó dolgokra koncentrálok. Jó itthon, szeretem a magyarokat, és szeretek itthon élni. Minden nap büszkeséggel tölt el, hogy ámulnak a külföldiek a gyönyörű épületeinken, a magyar konyhán és a magyar vendégszereteten. Minden nap megkapom, hogy milyen szép ez az ország és mennyire kedvesek az emberek. És ami a legfontosabb: tapasztalom is. Nekem ez elég. Minden nap büszke vagyok arra, hogy magyarnak születtem.
Rády Magdolna írása
Rendszeresen olvasom a Határátkelő írásait, alatta a külföldre szakadt honfitársaim megmondó kommentjeivel. Mindig felhúzom magam rajtuk. Most pedig eljött a perc, amikor már nem hagyhatom szó nélkül őket.
28 éves vagyok. Éltem, tanultam Angliában, dolgoztam Ausztriában. Két diplomám van, jól mennek a nyelvek, jó pénzt kerestem kint, jó pozícióban, kedvesek voltak a kollégáim, mindenkivel jól kijöttem, kellemesen éltem. Egy éve mégis hazajöttem. Azóta itthon dolgozom és élek. Úgy érzem ideje kiállnom az országért, amit sokak leszaroznak a messzi távolból, a benne élő honfitársaikkal együtt.
Nem szar az ország, nem szar itthon. Nem mondom, hogy könnyű, de egyáltalán nem fedik a kommentek a valóságot. Valahogy trend lett szidni magyarként a magyarokat, hazajönni, lefikázni mindent, majd nagy duzzogva visszamenni. Lehet szidni a politikát, szoktam én is. Lehet szidni az egészségügyet, az oktatást, mert valóban van mit csiszolni. Évek, évtizedek kellenek ahhoz, hogy felzárkózzunk a nyugathoz ezért kár is hasonlítgatni a nyugati béreket, illetve az életszínvonalat.
Azt mondani viszont, hogy itthon minden rossz, azt erős túlzásnak tartom. Mindenkinek a saját élete, döntése, ott éli az életét ahol szeretné. Viszont hazája akkor is csak egy lesz, ha megtagadja, vagy folyton szidja azt.
Érdekes, rám mosolyognak, ha mosolygok, kedvesek, ha kedves vagyok, legyek bárhol a világon. Talán ki kéne próbálni itthon is azoknak, akik hazalátogatnak. Sosem fordult elő, hogy ne segítettek volna mikor szépen kértem, ha úgy álltam az emberekhez, ahogy én elvárom, hogy velem bánjanak.
Minden egyes nap meglepődöm, mennyi kedves ember között élek. Például látom, mennyit fejlődtünk a forgalomban: a többség átenged a zebrán, ha gyalog vagyok, beenged, ha kocsival vagyok, mosolyogva int és én is viszont. Volt nem egyszer, hogy cipekedtem, felajánlották, hogy segítenek, átadták a helyüket, kinyitották előttem az ajtót. Persze én ugyanígy teszek, ha látom, hogy valakinek jól jönne a segítség. Szerintem itt kezdődik az egész. Előbb adj, legyél normális az emberekkel, állj hozzájuk bizalommal, pozitívan, aztán hidd el, hasonló hozzáállást kapsz vissza.
Ezer dolgot tudok felsorolni, mennyi pozitív élményben volt részem mióta itthon vagyok. Arról nem is beszélve, hogy végre nem csak Skype-on látom a szeretteimet. Látják majd felnőni a szüleim a gyerekeimet, be tudok ülni egy sörre a barátaimmal. Ott tudok lenni a fontos pillanatokban a családommal. Átélem azokat a dolgokat, amiket régen kint csak egy üzenetből tudtam meg. Szerintem nem kell részleteznem, mit éreztem mikor Angliában voltam és Nagymamám telefonon búcsúzkodott tőlem, egy sorsdöntő műtét előtt, ami majdnem az életébe került. Ott voltam a vonal végén és tehetetlen dühöt éreztem, hogy miért nem vagyok ott, miért nem foghatom a kezét.
Persze fontos a pénz. Lehet olyan élethelyzet, hogy muszáj kimenni, mert máshogy nem lehet fizetni a tartozást. Máshogy egyszerűen nem lehet. De egy idő után rájön az ember, hogy nem minden az anyagi jólét. Azok az igazán fontosak, akik körülvesznek, akiknek az életed köszönheted, akik jóban és rosszban melletted voltak, és lesznek is mindig. Mikor kint voltam, úgy éreztem, megy az élet, én meg mindenből kimaradok. Nem látom felnőni a kishúgom, nem ismerem tesóm barátnőjét, nem vagyok ott a hétköznapokban, valahol már nem vagyok része a mindennapi életüknek. Hiába volt ott a Skype, nem helyettesítette a személyes találkozást. Űrt éreztem, állandóan. Ezzel együtt azt is elmondhatom, nálunk, magyaroknál sokkal nagyobb a családon belüli gyengédség, törődés, mint nyugati szomszédainknál. Hiányzott a családom: az anyai ölelés, az apai törődés. Az, hogy este kapok egy puszit, és azt mondják, szeretnek és milyen jó, hogy itthon vagyok.
Hát, itthon vagyok.
Rády Magdolna