Miniszter úr, Mihály, de tényleg, most kit akar átverni? Csak minket vagy saját magát is?
Hogy ez az államosítás most nem az az államosítás, a ’47-es rekvirálós, mert ez most önkéntes, itt a vállalatok tulajdonosai és részvényesei direkt kérik, hogy ugyan, légyszi, államosítsatok már?
A MOL, a Magyar Aluminium, a Rába, a Dunaferr, a takarékok meg a magánnyugdíj-pénztári megtakarítások tulajdonosai (és a többiek, itt össze van szedve elég szépen) mind esdekeltek, hogy itt a tulajdonom, de kell a francnak, sokkal jobb helyen lesz az az államnál?
És mivel még csak a Magyar Aluminium meg a Dunaferr látszik becsődölni a tehetséges, a nemzetbiztonsági érdekeinket testével védelmező, vállalkozó állam működése nyomán, ezért kéne vásárolni még valamit! A közműcégeket mondjuk! Akkor lenne csak kimaxolva a rezsiharc!
De ez most nem olyan. Ez most más. Csak akkor meg miért emlékeztet a Fidesz-program mégis erre? Habony félreküldte az emailt?
Kezdjük azzal, hogy az állami tulajdon részarányának ilyen arányú növelése nem szerencsés. Az állami tulajdon persze nem ördögtől való, indokolt esetben teljesen rendben van. De az azért jó pár alkalommal szorult volna bővebb magyarázatra, hogy pontosan miért is kell kiszorítani a piacot onnan, ahol egyébként tudna működni. És az állami tulajdonhoz persze nem árt az sem, ha az állam hatékonyan tud vállalatot működtetni, beruház a fejlesztésekbe, versenyben is helyt tud állni. Frankfurtnak ezt elhisszük, de hazánk esetében azért... hát... na. Az eddigi, például a MÁV-on szerzett tapasztalatainkból kiindulva legalábbis necces.
A trú kádári jeges fuvallat viszont mégsem ettől kerülget minket, Mihály. Ha az állam megvásárol valamit, és azért fair ellenértéket fizet, a magántulajdon tiszteletben tartásával, azzal nincs baj. Azzal van baj, amikor az állam kizsarolja a tulajdonostól a tulajdonát, kb. rekvirálási módszerrel - mint amit mondjuk a visszautasíthatatlan magánnyugdíj ajánlat esetén láttunk. Az sem túl 21. századi szellemiség, hogy mindenféle sarccal lerohasztom a cégeket, aztán bagóért megveszem őket, vagy hogy kizavarom az országból a bankokat, hogy a haverok kezébe játszott takarékbankomnak egyengessem a pályát.
(Ne legyünk igazságtalanok. Az E-on gázüzletágnál ez pl. nem merülhet fel, mert azt egy ügyes tárgyalási manőverrel sikerült dupla áron megvenni. Grat, srácok! Máskor is szívesen ledolgozok még pár órányi adóforintot, amit aztán ilyen ügyesen el lehet költeni!)
De biztos van valami globális nemzetrontó eu-ájemef pénzembertőkések / imperialistaoligarcha gyarmatosító multik általi nagyszabású összeesküvés, amit mi nem vágunk, és amitől csak pártunk és kormányunk tud megmenteni minket. (Bár korrupciós jelentéseket olvasva néha inkább tűnik úgy, hogy a szűk érdekcsoport zsebét megtömni akaró, és ezzel egyben a saját újraválasztását évtizedekre bebetonozni vágyó kormánytól kell menekülnünk, de vatevör.)
Történelmileg láttuk ugye, hogy mennyivel jobban teljesít az a gazdaság, ahol a verseny helyett az egyetértés, a kompromisszum, a kipróbált emberek viszik a prímet. Leírták ugyan páran, hogy a verseny hatékonyságot növel, innovációra ösztönöz, a versengő vállalatok alacsonyabb árakat tudnak adni a fogyasztóknak. Meg hogy a gazdaság arról szól, hogy megfelelő szabályok között játszva a pék is jól jár, és nekem is lesz kenyerem. Mondták páran a magyar piacgazdaságba való váltáskor is, hogy a magántulajdon, a vállalkozás szabadsága kéne nekünk is, miután pár évtizedig megtagadták tőlünk. De az sem egy rocket science, hogy azért fontosak a mindenkire egyformán vonatkozó versenyfeltételek, a kiszámítható környezet, mert amikor biztonságban tudom a pénzemet, esetleg egy 10 év alatt megtérülő befektetést is be merek vállalni, amiből én is profitálok meg az ország is. És ha arra számítok, hogy a következő egy évben ötször szólnak bele, hogy mekkora árat szabhatok, és havonta két új adót pakolnak a profitomra (jobb esetben - rosszabb esetben csak úgy elveszik), akkor meg nem vállalom be. És ha tudom, hogy a közbeszerzést úgyis csak a Simicska-művek nyerheti meg, akkor hülye leszek teperni.
A piros pöttyös seggek és tündérmesék országában azonban csak nem dőlünk be pár évszázadnyi tapasztalatnak... Mi különlegesek vagyunk!
A rendszerváltás utáni magyar piacgazdaság tényleg nem működött valami rózsásan. Az állam leszerepelt szabályozóként, elharapódzott a korrupció, sokszor váltak kiszolgáltatottá a fogyasztók. De erre azt a választ adni, hogy oké, akkor hasítsunk vissza a szocializmusba – na, az azért nagyon nem oké. Tudjuk, hogy nosztalgia meg minden, de Mihály, jó lenne, ha erről minket is megkérdeznének. Mi nem éltünk ott, és nem is vágyunk vissza.
