Nem csak szimplán túltolták ezt a kampányt. A varázs veszett el és a bizalom. A bizalom, ami talán már két éve sem volt meg. De a szerencse, akkor még mentőmellényt dobott a kormánypártnak, a menekültkrízis formájában. Ezzel tudott csak úszni Orbán Viktor, az elmúlt másfél évben. Most azonban a mentőmellény kilyukadt, ő pedig magára marad, segítség nélkül, a nyílt tengeren. Most kiderül, mennyire engedelmeskedik még neki a víz.

Erőltetett mosolyok, megjátszott örömpillanatok, gépies vállveregetések, gyenge színjáték. Így festett a kormánypárt vasárnap esti „győzelmi” színpada. Már csak a magából kikelt rendező hiányzott a képből, aki lehordja a társulatot, hogy szedjék össze magukat, mert ha élesben is így fognak játszani, akkor a nézők visszakérik a jegy árát. Aki sokat volt színházban és sok színdarabot látott már, az biztosan átlátott ezen a gyenge játékon. Láthatta az arcokra írva, hogy ők is tudják azt, ami egyértelmű. Vereség ez, hosszú idő után az első komolyabb.

Régóta először nem volt képes a kormánypárt a számára legfontosabb témában elérni azt, ami célul volt kitűzve. Mert ha az utóbbi 6 év után, a miniszterelnöknek arról kell magyarázkodnia, hogy ez vereség-e, vagy sem? Erős eredmény-e, vagy sem? Meggyengült-e az érdekérvényesítő képesség, vagy sem? Az már vereség.

Akik a Fidesz gyors bukásában bíznak, azoknak valószínűleg csalódniuk kell, mert a Fidesz még mindig a legtámogatottabb párt, még mindig erős. De a legyőzhetetlenség mítosza most már végleg tovaszállt.

Winston Churchill szavai fejezik ki talán a legjobban, ennek a vereségnek a jelentőségét:
„Ez nem a vég. Nem is a vég kezdete. De talán ez a kezdet vége.”

Mert ez a kormánypárt nem hibátlan, nem sebezhetetlen, nem legyőzhetetlen. Igen is meg lehet őket verni, túl lehet járni az eszükön, csak kellőképpen ismerni kell hozzá a gondolkodásukat. Mert az a populista, demagóg, félelmekre építő, visszahúzó és konzerváló stratégia, amit ők alkalmaznak, hátránnyá is tud válni, ha megfelelően reagálunk rá. Ha megfelelően kifejezzük, hogy Brüsszelben észre lenne szükség, nem pedig izomra. Ha izomnövelésre vágyik a miniszterelnök Úr, akkor fogadja el, a hasonlóan instabil erkölcsi tartású képviselőtársától kapott hétfői invitálást. Ez az a színvonal, amit meg kell haladnia a magyar közéletnek ahhoz, hogy egy élhető, egyenlő feltételeket és lehetőségeket biztosító országot építsünk fel. Ahol majd talán a parlamenti vita is a sorsunkat befolyásoló nagyobb és kisebb kérdésekről szól majd, nem pedig arról, hogy ki mennyire korrupt, vagy kinek mekkora a bicepsze. Az elsőt a bíróságon vagy a börtönben, a másodikat pedig a kocsmában vitatják meg, ha minden a helyén van egy közösségben. 

Rekord összegből, rekord méretű gyűlölet felszításával sem tudták érvényes szavazásra bírni a magyar nép felét sem. Mert a többség, akik otthon maradtak és érvénytelenül szavaztak, ők azt üzenték a kormánynak, hogy elég volt abból, hogy folyton hülyének néztek. Elég volt abból, hogy ha szökő évente egyszer is fontos problémával kezdtek el foglalkozni, akkor is bárcsak ne tettétek volna. Hogy a hatalom megtartásáért nektek semmi sem drága. Hogy nem létező fegyverekkel harcoltok, nem létező ellenségekkel szemben. Görgey és a Hunyadiak pedig a fejüket fogva, kínosan nevetnek valahol. Ők tudták, hogy mit jelent szemben állni egy ellenféllel és mit jelent harcolni. Ti pedig legfeljebb egy gallyat csapkodtok egy fakarddal, amíg nem szól rátok az erdész. 

A bizonyíték egyértelmű, a Fidesz folyamatosan veszít a befolyásoló képességéből. Nem tud már úgy hatást gyakorolni a népre, mint eddig. Hiába a pénz, hiába az erkölcsi és intellektuális mélységekbe ugrás a kommunikációban. Hiába vádolják az ellenfeleiket azzal, amit ők tesznek folyamatosan. Nem csak szimplán túltolták ezt a kampányt. A varázs veszett el és a bizalom. A bizalom, ami talán már két éve sem volt meg. De a szerencse, akkor még mentőmellényt dobott a kormánypártnak, a menekültkrízis formájában. Ezzel tudott csak úszni Orbán Viktor, az elmúlt másfél évben. Most azonban a mentőmellény kilyukadt, ő pedig magára marad, segítség nélkül, a nyílt tengeren. Most kiderül, mennyire engedelmeskedik még neki a víz.

Ezen a napon nem csak a szavazófülkékből, hanem rendhagyó módon a fotelből, vagy a kertből is tudunk szavazni. Teljen úgy ez a vasárnap, ahogy minden átlagos vasárnap szokott telni. Nincs ilyenkor dolgunk, sem az iskolák, sem az óvodák, sem egyéb intézmények környékén. És ha ki is mozdulunk véletlenül. Ne engedjünk a csábításnak! Ne válaszoljunk egy olyan kérdésre, amiben egymásra halmozzák a hazugságokat, mert egy ilyen kérdésre nincs jó válasz. Cinikus kérdésre maximum cinikus mosollyal, majd néma továbbállással érdemes felelni. 

Védjük meg Magyarországot, mert szeretnénk a kultúránkat olyannak megőrizni, amilyen most. Nem szabad követnünk a nyugati példát, mert ők elveszítették eredeti mivoltukat, védtelenné váltak, identitás válságban vannak. Ez a fő üzenete a jelenlegi kormány népszavazási kampányának.

Belső félelmekre épít, mert tudja, hogy az emberek egy része, ösztönösen tart a változástól.  Az embert belülről fakadóan töltik el furcsa érzések, ha átépítik a főteret, ha kinő a földből egy új gyár, vagy utca, vagy ha egy idegen család költözik a szomszédba. Ugyanúgy, mint ahogy az emberi élet minden részlete, a kultúrák és a nemzetek is folyamatosan változnak, formálódnak, igazodnak bizonyos tendenciákhoz. Hogyan mondhatta volna azt Eötvös József, Széchenyi István, vagy Deák Ferenc a reformkorban, hogy maradjunk olyanok, mint amilyenek most vagyunk, hisz ez az állapot az, amire vágytunk, ennél több nem kell soha. Nem mondtak ilyet sem ők, sem a felelős államférfiként viselkedő elődeik és utódaik sem. Mert ők tudták, hogy a változás szükségszerű, előremutató és elfutni nem lehet előle, csak elszenvedni lehet azt, hogy nem készültünk fel rá, vagy éppen nem veszünk róla tudomást.

Orbán Viktor a helyett, hogy vezetné ezt a nemzetet, hogy a változás szükségszerűségéről és annak mikéntjéről folytatna nemzeti konzultációt, e helyett az értelmetlen megfutamodásra és a jelen állapot befagyasztására csábít mindenkit. Ő az az ember, aki megfogná Széchenyi kezét az 1825-ös országgyűlésen, mielőtt felajánlja egy évi jövedelmét, vagy lebeszélné a Hitel című munkája kiadatásáról. Azt mondaná neki, hogy ne tedd, nem tökéletes ez az állapot, amiben vagyunk, de működik. Mi történik, ha a változás, amit ajánlasz, feszültségekkel jár? Nem kockáztassunk! Ő az az ember, aki el akarja hitetni velünk, hogy meg lehet nyomni a pause gombot úgy, hogy az idő megálljon és a jelen állapot így maradjon, ahogy most van.

Nincs ilyen gomb. Soha nem is létezett! Mert ahogy a jelenlegi magyar nemzet nem azonos az 1916-ossal, az pedig az 1816-ossal(és így tovább egészen a magyarok őshazából való elindulásáig), ugyanúgy a 2016-os magyar nemzetet sem lehet bekonzerválni egy meglévő állapotba. A miniszterelnök viszont nem először és valószínűleg nem is utoljára, egy nem létező veszéllyel fenyegetőzik. Válaszként pedig azt ajánlja, hogy ez ellen tegyünk meg egy olyan lépést, ami képtelenség.

Ahogy az egymás után felnövekvő újabb és újabb generációk is folyamatosan változnak, úgy egy nemzet se maradhat ugyanolyan örökké. Nem is maradtunk meg egy adott állapotban soha, és ez a kultúránktól, a mentalitásunkon és az etnikai összetételünkön át, az identitásunkig, igaz mindenre. Mert az európai identitás és a magyar identitás között nem vagy van, hanem és. Ennek a megértése pedig nem politikai oldalakhoz való tartozás kérdése, mert a magyar jobboldalon is vannak olyanok, aki láthatóan érti ezt. Az európai identitás pedig nem leváltja a nemzetit, hanem kiegészíti azt.

Érzelmi töltetet kell, hogy adjon, a már meglévő politikai intézményrendszernek, hogy ne csak úgy gondoljunk Európára, mint Dagobert bácsi távoli páncéltermére, amiért kínos könyöklést folytat 7 évente néhány Kelet-európai állam vezetője, hogy aztán majd sikerként könyvelhesse el azt, hogy több pénzt kapunk ezután, mint eddig. Azt nyilván elfelejtik kiemelni, hogy minél jobban le van maradva valaki az EU átlagfejlettségétől, annál több pénzt kap.

Az európai identitás nem lehet csak ennyi, ennél többel, érzelmi viszonyulással kell, hogy rendelkezzen. Méghozzá pozitív viszonyulással. Ezt szolgálja az Erasmus program. Ezt szolgálhatja az Európai bérlet. Hogy kinyílt látótérrel, magáénak érezzék a felnövekvő nemzedékek nem csak az országukat, de a kontinensüket is. Hogy kialakuljon a már meglévő települési, lokális, vallási és nemzeti identitások mellé, egy közös európai identitás, aminek a funkciója nem más, minthogy összetartsa, az egyébként sok helyi érdekkonfliktussal és történelmi sérelemmel terhelt népeket. Mert csak közösen lehetünk sikeresek és felelhetünk meg azoknak a kihívásoknak, amikkel az elkövetkezendő évtizedek és évszázadok fognak szembe állítani minket, a kontinensünket. Arra szövetkeztünk, hogy a belső konfliktusainkat nem a kocsma, meg nem is a grund szabályszerűségei alapján rendezzük le. Hanem civilizált módon beszélünk egymással és megértjük egymást. A beszédnek pedig higgadtnak, kompromisszumkeresőnek kell lennie. Mert ki áll szívesen szóba, a fenyegetően üzengető szomszéddal?    

De a komoly konfliktusoknak, ha úgy tetszik válságoknak is lehet identitás formáló hatása. És ha akarjuk, a lehetőséget is megláthatjuk az olyan problémákban, mint a menekültválság. Mert bár létezése óta először az Európai Unió komoly belső válsággal küzd, de ez a válság komoly esély is egyben. Mert először történelmünk során, egy nagy európai közösségként gondolkodhatunk. Úgy tehetjük fel a kérdést, hogy mi, európai nemzetek, hogyan oldjuk meg ezt a kérdést.

És ez egy lehetőség. Ez válhatna egy identitás formáló pillanattá. De ahhoz, hogy azzá legyen, előbb félre kell tolnunk az olyan kérdéseket, amik a figyelmünk elterelését szolgálják. Amik azt akarják elérni, hogy ne a lényegessel foglalkozzunk, hanem valami soha sem létezettel, aminek a célja az európai népek egymás ellen fordítása, ellenségek keresése és találása, akár országok, akár népek, akár városok formájában. Mert Brüsszel egy város, és mint ilyennek, üzenetrögzítője és postaládája sincs. Az Európai Unió pedig nem akar és nem is tud betelepíteni senkit, sehova. A javaslat arról szól, hogy mindenki vegyen ki arányosan a részét abból a munkából, aminek keretében megállapítjuk, hogy ki a menekült és ki nem az. Aztán akiről bebizonyosodik, hogy menekült, az megkapja a menekültstátuszt, aztán pedig abban az országban telepedik le, amelyikben szeretne, és amelyik fogadja is őt. Az Európai Unió nem tud, és nem is akar ebbe beleszólni, a mi kormányunk pedig már a kérdés feltevésekor is szégyenteljesen hazudik, történelmi szempontból pedig nevetségessé teszi magát. Ezen pedig csak azért nem tudunk nevetni, mert maradandó, hosszútávú károkat okoz azzal a kommunikációval, amire magát valamire is tartó, értelmes és tisztességes ember nem vetemedik.

Ez a nap (október 2.), nem egy kiemelkedően fontos nap az országunk és a népünk jövője szempontjából. Viszont fontos nap, a már régen megöregedett és tekintélyelvűvé váló, "fiatal demokraták" szempontjából. Egyedül az ő politikai érdekeik szempontjából fontos vasárnap ez. A hatalom elvesztésének rémálmából riadtan ébredő Orbán Viktornak fontos ez, aki úgy tűnik, hogy a hosszútávú károkozástól sem riad vissza, hogy az árnyai elől el tudjon futni. De ezek az árnyak előbb, vagy utóbb, de utol fogják őt érni. Ha megfelelő választ adunk vasárnap, akkor talán előbb.

Ezen a napon nem csak a szavazófülkékből, hanem rendhagyó módon a fotelből, vagy a kertből is tudunk szavazni. Teljen úgy ez a vasárnap, ahogy minden átlagos vasárnap szokott telni. Nincs ilyenkor dolgunk, sem az iskolák, sem az óvodák, sem egyéb intézmények környékén. És ha ki is mozdulunk véletlenül. Ne engedjünk a csábításnak! Ne válaszoljunk egy olyan kérdésre, amiben egymásra halmozzák a hazugságokat, mert egy ilyen kérdésre nincs jó válasz. Cinikus kérdésre maximum cinikus mosollyal, majd néma továbbállással érdemes felelni. 

Kellemes, csendes, szavazás mentes vasárnapot mindenkinek! 

Nem vagyok megkeresztelve és hívő sem vagyok, de lehet, hogy most közelebb érzem magamhoz a pápát, mint amennyire ők valaha is érezték.

Rády Magdolna írása

Hiszem, hogy az ember alapvetően jó. Sokan próbáltak már sokféleképpen kiábrándítani, de hiszek a hazámban, hiszek a benne élő emberekben.

Már jó ideje kavarognak bennem érzések és gondolatok a kormány kommunikációjával kapcsolatban, de most jutottam oda, hogy ki kell írnom magamból. Eljutottam oda, hogy képtelen vagyok megérteni és felfogni. Kérdések vannak bennem leginkább.
Miért kell ezt? Miért jó? Hová fog vezetni? Milyen jövő áll előttünk?

Az ország nagyobbik része kereszténynek vallja magát, körülbelül 5,5 millió ez a szám. Mégis az országban idén rekordot döntött az idegengyűlölet. Már nem is próbálom megérteni, hogyan fér össze a szeretetre és elfogadásra épülő igaz hit, a gyűlölettel, de úgy tűnik igen jól megvannak kéz a kézben kis hazánkban. A pápa, aki a legfőbb egyházi vezető, azt mondja, hogy légy emberséges, tárd ki a kapukat, mert pokolra kerülsz, ha nem teszed. Akkor a magyar keresztény egyházak miért gyűlölnek?! Nem vagyok se megkeresztelve, se hívő nem vagyok, de lehet, hogy most közelebb érzem magamhoz a pápát, mint amennyire ők valaha is érezték.

Az emberek nagy részéhez csak a kormánymédián keresztül jutott el a bevándorlás téma, és már ott is félnek, ahol egy darab menedékkérő sem járt.

Félnek.

Fel sem tudom fogni ésszel, ez a félelemkeltő és uszításra épülő kormánykommunikáció milyen pusztítást végez pszichésen és hogyan mossa át az agyakat, visszarepítve évtizedekkel, vagy inkább évszázadokkal a múltba. Nehogy egyszer véletlenül is pozitív és elfogadó nép legyünk, maradjunk inkább míg világ a világ, a legboldogtalanabb nemzetek sorában.  

Ez a kampány az emberek legrosszabb oldalát hozza ki, arra a gyengeségre és gyarlóságra épít, ami mindenkiben jelen van és könnyedén felszítható. Csak a megfelelő kommunikáció kell hozzá.

Mennyi pénz és energia. A pénz részéről már nem is ejtek szót, hisz mindenki tudja, a népszavazás költsége a csaknem 5 milliárdos lebonyolítási költségekkel együtt a 8 milliárdot is meghaladhatja.

Inkább az energia részéről írnék kicsit. Álljatok meg egy percre és gondoljatok bele, mi lett volna, ha ezt az energiát pozitívan használják fel és jó szóval kampányolnak. Melyik tett volna jobbat, ennek az amúgy is borúlátó, depresszióra hajlamos népléleknek?

Tedd fel magadnak a kérdést. Mi visz előre? Ha folyamatosan rettegésben vagy? Ha félned kell, mert a csapból is az folyik, hogy veszélyben van a munkád, a hazád, a kultúrád?

Szerintem az visz előre, ha képesek vagyunk önállóan gondolkodni és elővesszük a jobb felünket. Ha nem kirekesztünk, hanem elfogadunk. Ha pozitívan állunk egymáshoz és másokhoz. Lehet nevetni, hogy már csak a világbéke hiányzik a sorból, de ha ugyanannyiba kerül jónak és pozitívnak lenni, mint rossznak és negatívnak, akkor mit választasz? Nem ártott senkinek, de már utálod? Miért?

Egymás között sem jeleskedünk elfogadás és segítségnyújtás tekintetében sokszor, erre még rátesznek egy lapáttal. Ahelyett, hogy a jobb felünket erősítenék. Ez az a rombolás, amit sosem fogok ennek a kormánynak megbocsátani. A lopott pénzek egy dolog, de mikor a néplélekben tesznek kárt, az ország szívét mérgezik. A magyar keresztény egyházak pedig asszisztálnak ehhez, szégyenteljes, de egyre inkább elkeserítő módon, meghazudtolva és kicsúfolva azokat a jó, pozitív és előremutató gondolatokat is, amik megtalálhatóak és megfontolandóak a keresztény tanításokban. Erre nincs mentség, nem lehet mentség a nagy keresztény egyházak állami támogatástól való függése sem, mert nem mutathat senki úgy példát, hogy pénzért adja el a lelkét. Annyira maradtak keresztény szellemi vezetők mára ők, amennyire Orbán Viktor nemzetegyesítő államférfi, bár ő soha nem is volt az.  

Lassan árad szét a méreg, és egyre jobban félünk, rettegünk, bezárkózunk egy nem létező ellenség elől. Nekem nem a menedékkérő az ellenség, hanem az, aki szándékosan milliárdokból arra buzdít, hogy negatív gondolataim legyenek embertársaimmal kapcsolatban és indulatokkal teljen meg a szívem. Jöhetnek a fogadjak be emberbaráti szeretetből egy migránst kezdetű kommentek, amiknek ugyanaz az alapja ami a kormánypropagandának . Ezekre itt és most válaszolnék is, hogy nem arról szól az írás, hogy dédelgessük a terroristákat, egyszerűen annyit kérek, hogy legyünk emberségesek egymással és azokkal, akik egy háború elől menekülnek (soha ne ítélj meg egy másik embert, míg egy mérföldet sem jártál a cipőjében) és egyébként az országunkat, kultúránkat, népünket egyáltalán nem fenyegetik.
Ne dőljünk be az érzelmi káoszteremtésnek!

A bayerzsolt-hatást már régóta le akarom írni, sokszor sok témában jutott eszembe, hogy klaviatúrába öntsem, de végül sosem történt meg, max eldugott kommentek és tweetek formájában. De most egyszerűen nem lehet nem közzétenni:

Ha valaki esetleg még nem értené a bayerzsolt-hatás lényegét, nagyjából ezt az állapotot idézi elő:

Az államalapításunk ünnepére való rákészülésben, Bayer Zsolt lovagkeresztesítésével, a Magyar Állam nyomott egy full bayerzsoltot az egész országra.
Annyira és olyan sok szinten helytelen Bayer Zsolt kitüntetése, hogy -mintha csak a kitüntetett egyik cikkét olvasnánk- egyszerűen nem lehet rá mit mondani.

Nem tudjuk hol kezdjük, meddig folytassuk és hogyan fejezzük be.

Éppen ezért ez most nem az érvelés ideje. Ez most Bayer Zsolt megbayerzsoltolásának az ideje:

A tények pedig ezek: Bayer Zsolt nem alkalmas az együttélésre. Nem alkalmas arra, hogy emberek között éljen. Bayer Zsolt állat, és állatként viselkedik. (…) Ott és akkor ürít, ahol és amikor rájön. Ha valamiért ebben akadályoztatva érzi magát, gyilkol. Bayer Zsolt bármiféle emberinek nevezhető kommunikációra képtelen. Leginkább tagolatlan hangok törnek elő állati koponyájából, és az egyetlen, amit ért ebből a nyomorult világból, az az erőszak.

***

Bayer Zsoltot a második emeletről kiugorván is még le kell lőni.

***

A gennyterelgető, fekélypásztor Bayer Zsolt képviselői ellepték a tárgyalás helyszínét, mint a tetvek.

***

Magyarországból »bűz árad« – írja valami Bayer névre hallgató, bűzlő végtermék valahonnét Magyarországról. Nincs új a nap alatt. Sajnos nem sikerült mindet beásni nyakig az orgoványi erdőben…

***

Megkúrhatnád anyádat szájba Bayer Zsolt barátom… (…) Pofátlanul hazudsz, mert álnéven semmi kockázat? Te aljas, gyáva kis geci!

***

Bárki, aki ebben az országban elgázol egy Bayer Zsoltot, akkor cselekszik helyesen, ha eszébe sem jut megállni. Bayer Zsolt elgázolása esetén tapossunk bele a gázba. Ha időközben körbeállják autónkat a Bayer Zsoltok, még inkább tapossunk bele a gázba.

*** 

Itt az idő kimondani: elkezdődött valami rettenet. Aminek véget kell vetni. Most. Minden eszközzel. Európát meg kell szabadítani Bayer Zsolttól. Ha kell, fegyverrel.

***

Vagyis, ha Bayer Zsolt azt gondolja, hogy itt folytathatja azt, amihez otthon hozzászokott, akkor ki kell baszni innen, a kurva anyjába! Menjen haza a sivatagba, és ott legyen újságíró meg erőszakos.

***

Bayer Zsolt nyugodtan, boldogan, szégyenérzet nélkül hódolhat régi szenvedélyének, és szabadon hághat disznót. Vagy hörcsögöt, esetleg kacsacsőrű emlőst – ez utóbbit a szenvedélyes csókok végett. S ha eljutottunk végre idáig, ha leráztuk magunkról a sötét középkor láncait, akkor ugyan ki tilthatja meg Bayer Zsoltnak, hogy elvegye feleségül legkedvesebb juhát? (…) Végre mindenki szabadon élvezheti az életet! Még szegény Bayer Zsolt is, aki a szabadság eme csodája nélkül csak recskázhatna egész szánalmas életében. (…)  Bayer Zsolt, a hiányzó láncszem a homo sapiens és az ecsetféreg között.

***

Bayer Zsolt vagy egy demens vénember, aki teljességgel alkalmatlan az újságírói poszt betöltésére, vagy egy gazember.

***

Mindenkinek jó magaelémeredést!

Zentai András véleménycikke

Fontos különbség Fodor Gábor feleségének kinevezése és Eörsi Mátyás jelölése között: ha valaki miniszteri biztos lesz, akkor bizony a Fidesz-kormánytól kapja a pénzt és az utasítást, és érdekeltté válik annak sikerében. Viszont: ha Eörsi Mátyás ennek a gittegyletnek a főtitkára lesz, annak a világon semmilyen ehhez hasonló következménye nincsen. Nem kap a minisztertől fizetést, nem kell parancsokat végrehajtania, sőt még csak szépen se kell gondolnia rá, vagy a villájára, sőt szerintem még Tarsoly Csabára sem… Ja, és az előbbit a Fidesz lecserélheti, ha ugrál, a másikkal meg nincs mit tenni.

Az utóbbi napokban többen is írtak a magyar internetek különféle mélységű bugyraiban arról, hogy most akkor Eörsi Mátyás főtitkári ambícióinak Szijjártó Péter külügyi tárcája általi támogatása micsoda. Elismerem, hogy jó kis pikáns hír ez, lehet rajta nyammogni, sőt csámcsogni is, hiszen itt van egy nemzetközi szervezet, amiből korábban ki akarták zárni hazánkat, ráadásul demokráciás neve van, ami ugye nálunk már illiberális vagy tán nincs is és ilyenek…

Egyesek szerint az ellenzékiség elárulása, hogy a jelenleg a Gyurcsány-pártban politikai szerepet vállaló egykori SZDSZ-es kriptoliberális elfogadja az Orbán-rezsim támogatását. Mások odáig mennek, hogy szerintük Eörsit most egy gittegylet vezetői posztjával megvette a Fidesz.

Vannak, akik azt gondolják (sic!), hogy ez egy pozitív fejlemény, egy bizonyíték arra, hogy vannak még demokráciatöredékek Magyarországon. Sőt, olyanok is vannak, akik szerint most kezdődik a kiegyezés, az orbáni rendszer aki nincs ellenünk, az velünk van típusú konszolidációja.

Engem ezen vélemények egyike sem lep meg, nagyjából ilyenek szoktak lenni. Ami meglep, az az, hogy e hír kapcsán szinte mindenki megemlíti azt az esetet, amikor Fodor Gábor feleségét miniszteri biztosnak nevezték ki.

Erről én is írtam korábban ezt és ezt a posztot. Azokban úgy érveltem, hogy a szintén kriptoliberális Fodor Gábor elvesztette ellenzéki hitelességének (LOL) maradékát is, és le kell mondania a hatalmas ellenzéki összefogódás listáján megszerzett parlamenti mandátumáról. Ezt tartom. Azonban fontosnak tartom megjegyezni, hogy annak az esetnek vajmi kevés köze van ehhez az esethez. Vagy semmi.

Azzal most nem foglalkoznék, hogy Eörsi Mátyás mennyire emblematikus figura a mai ellenzéki térfélen, vajon hiteles ellenzéki szereplő-e, van-e macskája vagy aranyhörcsöge, nyírfacukorral issza-e a lapsang suchongot, esetleg reggelente három-az-egyben kávét szürcsölget. Valahogy kevésbé érdekel. Mert tökmindegy. Ugyanis ő nem pártelnök, nem parlamenti képviselő (sőt tudtommal a felesége sem az), hanem egy olyan valaki, akit már 2010 előtt is inkább a hivatásos rettegők, mint a politikusok kategóriájába soroltunk.

Amivel viszont foglalkoznék, mert nagyon fontos különbség: ha valaki miniszteri biztos lesz, akkor bizony a kormánytól kapja a pénzt (payroll), bekerül az utasítási láncba (chain-of-command), de iure a fideszes miniszter beosztottjává válik, de facto kormányutasításokat hajt végre, nota bene a kormány sikerében válik érdekeltté.

Ezzel szemben, ha Eörsi Mátyás ennek a Demokráciák Közössége nevű gittegyletnek (nem én mondtam, hanem a DK bérbloggere) a főtitkára lesz, annak a világon semmilyen ehhez hasonló következménye nincsen. Nem kap a minisztertől fizetést, nem kell parancsokat végrehajtania, még csak szépen se kell gondolnia rá, vagy a villájára, sőt szerintem Tarsoly Csabára sem…

Eörsi már egy ideje dolgozik valahol, ahol most elő akar lépni. Ehhez a magyar külügy ellenjegyzése kell, amit megkap. Szerintem a történet annyi, hogy tőle szokatlan módon az orbáni rezsim most nem torpedóz meg egy ellenzéki valakit abban, amit csinálni szeretne. De vegyük észre, hogy Orbánnak korábban is voltak ilyen flessei. Néha valószínűleg rosszul alszik, aztán amikor felriad hajnalban, eszébe jut, hogy egykor ő is rendszerváltó liberális volt - jelentsen ez bármit.

Az Uber volt az első cég, amely ilyen erősen berobbant a köztudatba, a fogyasztók szerették, 1200 sofőr keresett pénzt vele. Bizonyos szempontból a szürke zónában működött ugyan, de nem lehetett úgy tenni, mintha nem létezne. Most hazudott egy nagyot a Fidesz, és azt hiszik, ezzel vége. Tévednek: jön majd új okostelefonos alkalmazás, az élet nem áll meg. A kérdésekre válaszok kellenek, a kihívásokra megoldások. A Fidesz SEM tud megálljt parancsolni a fejlődésnek, az internetet SEM lehet megállítani egy kerítéssel.

Az Uber végül kivonul Budapestről. Elkergetése Budapest utcáiról sokkal többről szól, mint hogy lehet-e nem hivatalos sofőrrel személyszállítást végezni. Pontosan megmutatja, hogy mit gondol a magyar törvényhozás és a Fidesz-kormány innovációról, vállalatokról, versenyről. Ha valaki olyat tesz, ami nem illik bele a Fidesz által elképzelt világképbe, akkor tűzzel-vassal mennek ellenünk. Tegnap az Uber, de holnap bárki más cége terítékre kerülhet.

Az Uber egy olyan cég, amely azon az ötleten alapul, hogy ha valakinek van autója, van szabadideje és szeretne egy kis extra pénzt keresni, akkor miért ne fuvarozhatna más embereket, akik pedig éppen A-ból B-be akarnak eljutni. Elég hozzá egy okostelefon és egy alkalmazás, amin keresztül az egész lekövethető, értékelhető, biztonságos és rugalmas. Ez a modell a sharing economy vagyis közösségi gazdaság modelljére alapul, amiben az Uber csak a platformot adja egy kis részesedésért, annak érdekében, hogy jobban kihasználjuk a meglévő forrásokat (az autót).

Új jelenség ez, és mint ilyen, sok kérdést vet föl. Hogyan adóznak utána a sofőrök vagy a cégek? Mi lesz az adóparadicsomokba átvitt nyereség után? Ha a cég külföldön van bejegyezve, hogyan lehet felelősségre vonni? Ki biztosítja a fogyasztók védelmét és biztonságát? Elégséges egy piaci cég szűrője és a többi felhasználó visszajelzése, ahhoz hogy bátran beüljünk egy idegen kocsiba? Hasonló szolgáltatásért miért kell más lécet megugrani az eszközök, vizsgák és adminisztráció esetében a normál taxisoknak? Munkáltatói és munkavállalói jogok gyakorlatilag feloldódnak, hiszen nem alkalmazottak a sofőrök, de mégis ki vannak szolgáltatva az üzemeltetőnek. Ha a munkavállaló kirúgásának vannak jogi követelményei, akkor itt milyen biztosítékai vannak a sofőröknek az Uber döntéseivel szemben? Ezek nehéz kérdések, néhányat nem is lehet csak Magyarországról megoldani, más ügyekben is lesznek, akik jobban vagy rosszabbul járnak. De a válaszokat elkerülni - amit a kormány éppen megpróbál-, nem érdemes. Kicsit olyan ez, amikor az orosz cárizmusban sokan ellenezték a vasút építését, mert a nagy ide-oda utazgatásban még kitörne egy forradalom.

Az Uber az első cég, amely ilyen erősen berobbant a köztudatba, a fogyasztók szerették, 1200 sofőr keresett pénzt vele. Bizonyos szempontból valóban a szürke zónában működött, de nem lehetett úgy tenni, mintha nem létezne. Most suhintott egyet-kettőt a parlament, hazudott egy nagyot a kormány, és azt hiszik, ezzel kész, vége. De ne legyenek kétségeink, jön még hamar újabb és újabb okostelefonos alkalmazáson futó cég, nem egy vagy kettő, hanem sokkal több. Ezért ezekre a kérdésekre előbb-utóbb muszáj lenne válaszolni. Ehelyett a magyar állam úgy döntött, hogy inkább megálljt parancsol a fejlődésnek, újításnak, és úgy tesz, mintha az internetet meg lehetne állítani egy kerítéssel.

A taxisok nemrég megállapodtak abban a fővárossal, hogy szépen kizárják a piacot, fix tarifával pedig nem is olyan lényeges, hogy milyen szolgáltatást nyújtanak, hiszen taxira mindig lesz szükség. A túl kevés szereplős és korlátozott versenyben a fogyasztók többet fizetnek, mint éles versenyben, a szolgáltató nem fejleszt, nem használja ki a lehetőségeit. Ezzel pedig az állam is rosszul jár, hiszen drága és rosszul szervezett taxival kevesebben utaznak, így kevesebb lesz az adó is. Az új taxis szabályokkal a korábbi probléma, a hiénataxisok, átverések és adóelkerülés viszont nem oldódott meg. A hatósági árszabással az állam így is milliárdoktól esett el, és az utasok átverése továbbra sem szűnt meg. Jött az Uber, beköszöntött a piac a Fideszes kontrollált valóságba. Mostantól a fogyasztóért meg kellett küzdeni. A taxisok lobbija miatt viszont a főváros és az állam ugrott, hogy megvédje a monopolhelyzetben lévő nagyobb taxis társaságokat. A Fidesz pedig alapvetően össze akarta mosni a különböző szolgáltatásokat és azonos szabályozásnak akarta megfeleltetni.

Szerencsésebb (Fidesz nélküli) országokban, például Észtországban, az állam a fogyasztók, a cégek és természetesen saját érdekét egyaránt nézve megpróbál kompromisszumra jutni, alkalmazkodni a változó környezethez. Az újításokat örömmel kéne fogadni. Az innováció nem valami vudu, aminek Orbán apó tartja hanem  az, ami Magyarországot versenyképes helyzetbe hozhatja a világban, csak ez hozhat fejlődést. A törvényi szabályozás, a fogyasztók védelme fontos feladata az államnak, de ezt ésszerű szabályok létrehozásával lehet elérni. Egy szolgáltatás nem lesz jobb vagy biztonságosabb attól, hogy 1000 értelmetlen szabálynak meg tud felelni. Átlátható, logikus szabályok, és ésszerű ellenőrzés kellene egy vállalkozóbarát országhoz: kiút a dzsungelből.

A magyar állam és a fénysebességű törvénygyár viszont inkább átláthatatlan és megugorhatatlan szabályokat hoz. Tudták pontosan, hogy az Uber nem fog telefonos diszpécsert üzemeltetni. A sarki talponállóban és a Michelin-csillagos étteremben is esznek a vendégek, az államnak ellenőriznie kell a helyeket egészségügyi és higéniás szempontból, de az állam ne írja elő, hogy legyen kristálypohár ott, ahol vendégek ebédelnek. Mert különböző szolgáltatásokat más emberek máskor vesznek igénybe, és ez mást is nyújthat. Nem igaz, hogy mindenhez azonos feltételeknek kell megfelelni.

Az állam így nemcsak nem támogatta a fejlesztést és a budapesti közlekedők jobb helyzetbe hozását, hanem egyenesen akadályozta is. Teljesen érthetetlen módon úgy döntött, hogy hadat üzen egy cégnek, ami az árkartellel működő piacon versenyt hozott volna. Azt persze tudtuk, hogy vannak neki kedves cégek, és Orbán hatalmat szeretne, de most a piac alapját is támadják.

Ez pedig jóval túlmutat azon, hogy hogyan és mennyiért tudunk hazajutni a bulikából péntek éjjel. Ez a helyzet megmutatta, hogy ott, ahol az állam feladata mindössze a tisztességes verseny biztosítása lenne, a Fidesz direkt bizonyos cégek ellen hoz szabályokat. Nekik jó lesz a mostani helyzet, nem kell ide semmi újítás. Ezek után bármelyik cég fölkészülhet: ha egy olyan újítást alkalmazna, ami bizonyos fogyasztóknak jobb vagy olcsóbb, de így hátrányt okozna a kormánynak kedves csoportoknak, akkor addig ütik a céget, amíg föl nem adja a nagy terveit. Ennyi. Nesze neked innováció. Nesze neked verseny.

Papp Roland

Hogy mi választás kérdése? Az, hogy ott leszel-e most szombaton a Pride legfontosabb rendezvényén, a felvonuláson. Ez választás, és mi reméljük, hogy nagyon sokan leszünk! Mondjunk együtt nemet a gyűlölködésre, mondjunk igent arra, hogy minden személy és minden szeretet más, mégis egyformán értékes! Velünk teljes!

Ahogy tavaly és tavalyelőtt, mi idén is ott leszünk a Budapest Pride felvonuláson. Ott leszünk a hozzá kapcsolódó többnapos fesztivál rendezvényein is. Az esemény ugyan az LMBTQ (leszbikus, meleg, biszexuális, transznemű és queer) emberek elfogadásáról és egyenlőségéről szól, az egész társadalom számára fontos. Ha valaki még bizonytalan lenne a szombati programjában, mondjuk miért fontos eljönni!

Tavaly így voltunk, idén platós kocsival megyünk!

Felvonulnak, mert mások? Sokan érzik azt, sőt a köznyelv is gyakran használja ezt a formulát, hogy a melegek vagy egyéb kisebbség tagjai mások. Ez egy elég téves megnevezés. Ha valaki a saját neméhez vonzódik, attól még nem valami másfajta lény. Ugyanúgy ember, emberi tulajdonságokkal, és ugyanúgy más, mint bárki más. A melegek is sokfélék. Egyesek önzők, mások nagylelkűek, vannak, akik sportosak, mások inkább a zenét kedvelik.

Lehetnek balosok, liberálisok, de konzervatívok, sőt nacionalisták is. Van, aki közülük hűséges, és van olyan is, aki nem az. Van, aki támogatja a melegek házasságát, de van, aki elutasítja. Van, aki nem ért egyet azzal, hogy a Pride-nak van haszna. Pride-ra szerintünk azért van szükség, hogy a többségben is tudatosuljon, hogy minden ember lehet értékes része a társadalomnak. Az identitása vagy orientációja önmagában nem határoz meg semmit. Ahogy a szemünk színe vagy a cipőnk mérete sem. Ez is csak egy tulajdonság. A Nyitottak Vagyunk mozgalom pont erről szól. És ez mindenkinek fontos. Mert valamiben mindenki különbözik a többségtől. Mindenki más.

De akkor kikről is beszélünk? Elsőre nehéz különválasztani, hogy ki a meleg, a transzszexuális meg egyebek. A szexuális irányultság az, hogy kihez vonzódik az ember: a férfi-nő páros heteroszexuális, a férfi-férfi és nő-nő pedig homoszexuális. Az igazsághoz azonban hozzátartozik, hogy ez az esetek többségében inkább egy skála, mint vagy-vagy kérdés. Ettől teljesen különböző a nemi identitás, ami a biológiai nemmel és nemi önazonossággal kapcsolatos. Ha egy személy számára a biológiai nemi meghatározás egyezik a saját nemi identitásával, azaz például női biológiai jegyei vannak és nőként határozza meg magát, akkor egy cisz személyről beszélünk. Ha a saját önmeghatározás más, mint a biológiai jegyekhez tartozó társadalmi meghatározás, akkor a személy transznemű. Egyiktől sem lesz valaki pedofil, vagy kívánja meg szexuálisan a kutyáját. A többi fogalomról bővebben például itt olvashattok.

Jobb lesz a többségnek, ha van Pride? Szerintünk igen! Az általános iskolában általában megtanuljuk, hogy nem illik csúfolni a szeplőseket meg a kövéreket. Aztán ma Magyarországon itt meg is állunk, és nem tanuljuk meg, hogy az ember életének más részét sem kellene csúfolni. Ez az egész csúfolódás abból ered, hogy megtanulunk egy emberképet, ami normális vagy rendes, aztán ami különbözik ettől, azt rossznak, megvetendőnek esetleg bűnösnek tartjuk.

Ideje lenne rájönni, hogy nincs rendes út az ember életében. A normalitás relatív. Azok pedig, akik úgy érzik, hogy nekik kötelességük beleszólni abba, hogy ki kit szeret, általában mindenki életéről tudják, mi a helyes. Ha egy harminc éves nőnek nincs gyereke, akkor azért vetik meg, mert nem teljesíti a princípiumát. Ha van gyereke és dolgozik, akkor nem foglalkozik a gyerekével. Ha van gyereke és otthon neveli a gyerekeket, akkor pedig a karrierjét dobta el. Minden esetben meg lehet mondani, hogy ki és miért él rossz életet. De nem lenne egyszerűbb, ha elfogadnánk, hogy mások másként élik az életüket? Sokkal jobb hely lenne az ország, ha tisztelnénk egymást.

Ha az óvodás kislány nem élvezi, hogy pogácsát kell szaggatni, akkor néhány nagymama elszörnyed, hogy mégis milyen feleség lesz így belőle? De ha a fiú óvodás lelkesedik a főzésért, akkor pedig jön a kérdés, hogy milyen férfi lesz így belőle? A Pride egyik alapvetése, hogy a fontos az, hogy az óvodás és a felnőtt is boldog legyen. Akkor is, ha szeret pogácsát sütni, és akkor is, ha nem. És később is legyen boldog, elégedett magával és az életével. Ha férjként, apaként, férjjel, feleséggel vagy önállóan, akkor úgy. Ezt ő fogja tudni legjobban, senki más.

A Pride veszélyes az erőszakos ellentüntetők miatt!? Aki azért nem jönne a rendezvényre, mert nem érzi biztonságban magát, annak jó hírünk van. A rendőrség biztosítja a felvonulást, idén is. Ezt köszönjük, minden résztvevő nevében. Sajnos mindig vannak, akik meg akarják támadni a résztvevőket. Ezért ma még szükség van a rendezvény erős biztosítására. Legtöbben nem értünk egyet azzal, hogy a biztonság garantálására a legjobb mód a kordon, sőt, a felvonulásnak a város szerves részévé kellene válnia. Rendőri kíséret elég lenne, és nem választaná el a rendezvényt a város egészétől. A biztosításra viszont mindenképpen szükség van. Egy meleg pár ma Magyarországon legalábbis még nem mehet végig az utcán anélkül, hogy jól meg ne néznék őket. És akkor örüljenek, hogy nem kaptak többet. Legalább legyen egy nap, amikor nem kell bátorság ahhoz, hogy kézenfogva sétáljon egy pár. Hamarosan talán csak olyan népünnepély lesz a Pride, mint a futórendezvények, amikor ugyan szabad bosszankodni az útlezárásokon, de ezt a városi lét részeként élik meg legtöbben.

Engem nem zavar, ha a négy fal között csinálják, csak ne lássam! Persze, persze. Semmi baj a melegekkel, ha a négy fal között csinálják. De a párkapcsolat sem heterók, sem melegek esetében nem ér véget a hálószobában. Ha valaki megkérdezi a férfi kollégáját, hogy mi a terve szombat este, és azt mondja, hogy moziba megy a barátnőjével, akkor a legtöbben rögtön megkérdezik, hogy mégis mit néznek. De ha a férfi kolléga történetesen azt mondja, hogy a pasijával megy moziba, nos, akkor a magyarok nagy hányada elkezd fújjolni, hogy márpedig ő nem kíváncsi a szexuális életére. A legtöbb homoszexuális mindössze annyit szeretne, hogy félelem nélkül tudja elmondani bárkinek a munkahelyén, hogy kicsimmel moziba. Ez volna a többletjog?

Egy másik fontos dolog, amire föl kell hívni a figyelmet, hogy az LMBTQ-emberek sajnos igen gyakran lesznek gyűlölet-bűncselekmények áldozatai. Nem is olyan rég ötvenen haltak meg a floridai Orlandóban egy főleg latinok által látogatott melegbárban. Aki kimegy a Pride felvonulásra, az ilyen bűncselekményekre is nemet mond. Bár az Orlandóban történt eset különösen kegyetlen, de sok láthatóan meleg embernek vagy transzneműnek nem kevés félelmet okoz akár csak leugrani a kocsmába a haverokkal. Félnek fölvállalni magukat és életüket. De a kirekesztésre mindig nemet kell mondani. Az utcai beszólogatások vagy haveroknak elsütött buzizós viccek legtöbbször ártalmatlanok, de bántóak, fájdalmat okoznak, szorongást keltenek. Megkeserítik az életet.

Miért kell a buziságot reklámozni? Meleg láthatóság ma Magyarországon szinte nem létezik. Van néhány film és könyv, ahol a főszereplők nem heterók, amiket már egyből meleg filmnek vagy könyvnek címkéznek fel. Minden reklámban heteró párok mosolyognak vissza. Ők választanak mosóport, vesznek kocsit, rendezik be a házat. Egy férfi és egy nő, leginkább még két mosolygós gyerekkel is. Ha a tv-ben egy karakterről nincs kimondottan megnevezve, hogy ő éppen valamilyen LMBTQ-karakter, akkor automatikusan feltételezzük, hogy az illető cisz és heteró. A fodrász, szomszéd, állatorvos kedvesen érdeklődve kérdezi meg az összes lányt kamaszkorától, hogy van-e már pasija. És ez nagyon kényelmetlen, amikor az embernek van valakije, csak nem olyan, amilyet a fodrász, szomszéd vagy állatorvos várna. Az nem reklámozás, hogy tudomásul vesszük, hogy vannak nem heteroszexuálisok is. Sőt. Minden egyes találkozás és ismerkedés egy lehetséges előbújás vagy titkolózás. De ha legalább van egy nap, amikor mindenkiben tudatosul, hogy vannak transznemű emberek, vannak leszbikusok, akkor talán az év többi napján sem lesz sokkoló élmény, ha kiderül a főnökasszonyról, hogy barátnője van.

De mi lesz, ha a gyerekek meglátják? Hát, akkor megtudják, hogy van olyan, hogy egy nő egy másik nőbe szerelmes. Ettől nem lesz sem leszbikus, sem transznemű a gyerek. Csak megtudja, hogy a világ sokféle. Attól, hogy valamit ritkán látnak, még létezik. Attól, hogy nem látunk minden nap kengurut, még nem kell félteni attól a gyerekeket, hogy mi lesz, ha megtudja, hogy vannak kenguruk. Mert vannak.

A buzik nem szaporodnak, így nem szabad őket támogatni. Néhány száz éve még megesett, hogy a meddő nőknek azt mondták, hogy szégyent hoz a férjére, mert nem képes fiút szülni neki. Ma már kevesen gondolják úgy, hogy akinek nem lehet gyereke, vagy úgy dönt, hogy nem vállal gyereket, az nem hasznos része a társadalomnak. Szerencsére. Ja, és attól, hogy valaki nem heteroszexuális, még nem biztos, hogy nem szeretne gyereket vállalni, nevelni, örökbe fogadni. Sőt. Valószínűleg éppúgy szeretne vagy nem szeretne, mint bárki más.

A buzik nem tudnak családban élni. Dehogynem tudnak. A család fogalmát sok forrásból le lehet vezetni. Ha a Bibliából akarjuk, akkor vannak ott ágyasok, rabszolgák, több feleség és sok minden más, ami ma már nem bevett része a házasság vagy család fogalmának. Aztán a nagyanyáink régi szép idejében mondjuk a nők nem voltak egyelőek a férjükkel a házasságon belül, a férfinek lehetett csak tulajdona, és így tovább. Ma jogilag a házasság két tagja egyenlő fél, közös megegyezéssel házasodhatnak csak. Magyarországon és a világban sok millió ember él családban házasság nélkül. Akkor a gyerekeit egyedül nevelő szülő nem család? A házasság nélkül együtt élő pár nem lehet család? A házasság és család lehet érték. De mondjuk egy család, ahol az apa folyamatosan fizikai és lelki terrorban tartja az anyát és a gyereket az a társadalmilag elfogadott szent család? Ellenben, ha két férfi szeretetben nevel gyerekeket, az maga az apokalipszis?

Az egész csak választás kérdése. Micsoda? Kényelmetlen magyarázkodás a legjobb, fizikai erőszak a legrosszabb esetben? Ez ma az LMBTQ-emberek napi szintű élménye. Mégis, ki választaná ezt? Na, ugye! A heteró kamasz fiú mikor választotta meg, hogy izgatott lesz, izzad a tenyere és hevesen ver a szíve, amikor egy bizonyos lány osztálytársa mellé ül? A vonzalom ezt jelenti. Aki volt már szerelmes és volt már boldog párkapcsolatban, tudja, milyen érzés megölelni a másikat egy nehéz nap után. Ennyit szeretne mindenki, heterók és az LMBTQ-emberek is. Ugyanazt. És mást. És hogy mi a választás kérdése? Az, hogy aki tud, eljön-e most szombaton a fesztivál legfontosabb rendezvényére. Ez választás, és mi reméljük, hogy nagyon sokan leszünk ott!

Mondjunk együtt nemet a kirekesztésre, a gyűlölködésre, mondjunk igent arra, hogy minden személy és minden szeretet értékes!

#‎pride2016 ‪#‎velünkteljes‬

Hogy is ne tennénk, nézzük csak, mit művelnek az utóbbi időben ezek a vandálok, csak romokat és pusztulást hagynak maguk után. És ha már beszélünk róluk, eresszük bátran szabadjára a képzeletünket: hová vezethet, ha csak úgy beengedünk ide mindenféle kultúrájú népeket?

Mondjuk olyanokat, akik szerint 2016-ban a nő csak szülje a gyerekeket tisztességgel otthon a férjének, ha pedig mégis kimerészkedne a négy fal közül, a minimum, hogy öltözzön fel oly módon, hogy az a férfiakat nem készteti azonnali nemi erőszakra. Köszönjük, de nem kívánunk Európában ilyen elmaradott gondolkodású, a nőket korlátok közé kényszerítő, akár megnyomorító kultúrának teret adni. A végén az ember az uszodába se engedhetné el a lányát.

Vagy talán együtt kéne élnünk olyanokkal, akiknek a saját országában huszadrangú a korszerű orvosi ellátás? Gondoljunk csak bele, mi történne, ha ilyen emberek kerülnének egyszer döntéshozó pozícióba? A kórházainkban a rossz higiénés viszonyok miatt éppen úgy meghalhatnának a tisztességes európai polgárok, mint őket ellátni képes orvosok hiányában. Feltéve persze, hogy akadna mentős, aki időben eljuttatná őket oda...

Kockáztassuk, hogy megéljük, hogy az utcáinkon éhező gyerekek szaladgálnak, akik esélyt se kapnak egy jobb életre, mert a vezetőink közé olyan, a szolidaritást hírből sem ismerő tuskók kerülhetnek, akik úgy vélik, hogy több százezer polgárukról csak úgy lemondhatnak a kevesek határtalan fényűzésének oltárán?

Aztán mi lenne az iskolákkal, ha hasznosítható tudás, idegen nyelvek oktatása helyett nekiállnának átmosni a gyerekeink agyát, hogy a saját képükre formálják őket, időben kigyomlálva minden önálló gondolatot és kreativitást – holmi hazug erkölcsök nevében.  

Lássuk be, nem engedhetjük, hogy ránk törjenek és veszélyeztessék mindazt, amit mi, európaiak, az elmúlt századokban kivívtunk magunknak: elsősorban a szabadságunkat! Hogy individuumok lehessünk.

Nekünk, európaiaknak megvan a lehetőségünk, hogy tanuljunk, hogy független forrásokból tájékozódjunk, hogy szabadon döntsünk vallásunkról, választott életformánkról. Biztonságban élhetünk, mert elértük a társadalmi fejlettség azon fokát, ahol személyes döntéseinkért – kivel élünk, ha éppen nem egyedül, hogy kivel vállalunk, vagy nem vállalunk gyereket, hogy melyik vallási felekezet tagjai vagyunk, ha egyáltalán, hogy hova tesszük a hangsúlyokat a család-karrier vonatkozásában – senki sem ítélkezhet fölöttünk. Nem merülhet fel, hogy a kevesek, de erőszakosak hátrányos helyzetbe hozhatnak minket, csupán azért, mert a mi értékrendünk különbözik az övéktől. Vagy egyszerűen csak azért, mert nem kívánjuk kiszolgálni őket.

Hosszan sorolhatnánk, de felesleges. Vannak olyan szakadékok, amiket nem lehet átugrani, kódolva van a kudarc.

Mi csak azért tartozunk felelősséggel, hogy a mi európai értékrendünket ne szennyezhessék be. Ne jöhessenek vissza olyan torz eszmék, amikkel egyszer már leszámoltunk.

Mert mégis, milyen útra vinne minket, ha ezek az erőszakos kevesek egyszer valóban hatalomra jutnának? A végén még azt hihetnék, hogy csak úgy kirakhatnak minket a saját otthonainkból, vagy ha mégis maradunk, majd gyáván, csendben asszisztálunk ahhoz, hogy a saját, idegen világuk képére formálják a mi Európánkat.

Zárjuk hát a kapukat!

Dr. László Barbara

A felelősségek közül a sajátunk az, amelyikkel a legtöbbet kellene foglakoznunk, nem csak azért, mert ezzel foglakoztunk a legkevesebbet az utóbbi, majdnem 100 évben, hanem azért is, mert a saját cselekedeteink azok, amelyeket mi irányítunk, amelyekre van befolyásunk. A parazsat mi vetettük el, aztán a lángot a világháború lobbantotta be, a tűz méretét pedig a nagyhatalmak, a nemzetiségek és a magyar vezetés szabályozta.

Derda Ádám írása

Fájdalom, kín és értetlenség – minden komoly trauma kísérői. Természetes érzések egy nem várt, az addigi életet alapjaiban felforgató esemény után. Érthető reakciók ezek, de 96 év elteltével nem cselekszünk helyesen, ha nem próbáljuk meg higgadtan, objektíven megérteni, hogy mi történt, hogy mi vezetett ide, hogy miért történt ez velünk.

Persze létezik egy közkeletű válasz és vélekedés, amely arról szól, hogy a nagyhatalmak és a körülöttünk élő népek összeesküdtek ellenünk, és amikor kiszolgáltatottakká váltunk, kegyetlenül és mohón elbántak velünk. Sokan foglyaivá váltak ennek a nézetnek, mert egyszerű, mert nem szorul különösebben mély magyarázatra, és mert felmenti azt a felelőst, akihez érzelmileg a legjobban kötődünk, saját magunkat.

Hiába tud azonban népszerű lenni egy válasz, ha nem bontja ki az igazság minden részletét, mert akkor nem tanulni fogunk belőle, csak az önmagunkkal való szembenézés elkerülését hozza el. Újra és újra.

Trianon nem derült égből villámcsapás volt, nem a hűtlen nemzetiségek és a nagyhatalmak felelősek érte csak, hanem felelősök vagyunk érte mi, magyarok is. A dualizmus politikai elitje, hibás nemzetiségpolitikájával, Tisza Istvánnal és Apponyi Alberttel együtt, akik az ország hosszú távú fennmaradásának zálogát a nemzetiségeink nyelvi és kulturális elmagyarosításában, asszimilálásában látták.

A magyar politikai elit, a szabadságharc élményéből fakadó félelem miatt kötött egyezséget korábbi ellenségével, azért, hogy a létszámukban az ország felét kitevő nemzetiségek fölött megtarthassa a hatalmát. Nem is tudták közben azt, hogy épp ezzel indították el azt a folyamatot, ami az akkori Magyarország széteséséhez, katasztrófához, szemellenzős, vak nacionalizmushoz, bosszúvágyhoz: újabb tragédiához vezetett.

Így sérült meg a magyar nemzet önbecsülése úgy, hogy azóta sem sikerült azt helyreállítani. Azt az önképet, hogy mi kulturálisan, műveltségben, de gazdaságilag és katonailag is különbek vagyunk a körülöttünk élő népeknél, és a mi szerepünk a Kárpát-medencei térség vezetése, kínosan csapta arcon a valóság, és tette nyilvánvalóvá, hogy a nemzet büszke állapota, amit nagy teljesítmény kivívni, nem egy olyan állapot, amelyet egyszer elértünk, onnantól megvan, kirakhatjuk a kirakatba. Hanem ezért (is) meg kell küzdenünk a jelenben és a jövőben, nap mint nap, függetlenül attól, hogy mit csináltunk a múltban.

A magukat jobboldaliként meghatározó politikai erők persze szívesen helyeznek szemellenzőt a saját népükre, hogy csak azt lássa meg, amit ők szeretnének, hogy meglásson. Mert a sértettség érzését mindig könnyű féligazságokkal lángra lobbantani, és könnyű ebből politikai tőkét kovácsolni és ellenségképeket gyártani. Pedig magunkért érdemes magyaroknak lennünk, nem valakik ellen.

A bátorság és a jövő útja más, ott a szembenézés és a tanulságok levonása áll, amely használható lehet a jövőben, amely segít a józan önbecsülésünk megtalálásában. Mert igaz, hogy a nemzetiségek próbáltak minél nagyobb területeket a maguk határai közé vonni, de ezeket a nemzetiségeket a mi elnyomási és beolvasztási kísérletünk fordította ellenünk, és így lett egy veszekedős, tragédiákkal teli régió Kelet-Európából, pedig talán lehetett volna egy békés föderatív világ is. És persze szerepe volt az eseményekben az első világégésnek, és a nagyhatalmak hatalmi érdekeinek is, akik bármi áron ellensúlyt akart képezni a németek hátában.

De a parazsat mi vetettük el, aztán a lángot a világháború lobbantotta be, a tűz méretét pedig a nagyhatalmak, a nemzetiségek és a magyar vezetés cselekedeteinek összessége szabályozta.

A felelősségek közül a sajátunk az, amelyikkel a legtöbbet kellene foglakoznunk, nem csak azért, mert ezzel foglakoztunk a legkevesebbet az utóbbi, majdnem 100 évben, hanem azért is, mert a saját cselekedeteink azok, amelyeket mi irányítunk, amelyekre van befolyásunk.

Hogy mit tesz a francia, a román, vagy éppen az angol politika, arra nagyon minimális a befolyásunk, ha egyáltalán van. Ezért lenne égetően fontos, hogy szembenézzünk a múltban elkövetett hibáinkkal, botlásainkkal és bűneinkkel, mert mindenki ismeri a mondást, hogy milyen az az ember, aki még a saját hibáiból sem tanul. Hiába hangoztatják jobboldal politikusok előszeretettel, hogy csak saját magunkra számíthatunk, de ha a saját hibáinkból sem tanulunk, akkor még saját magunkra sem számíthatunk. Mert az önkritika nem hazaárulás, hanem a józan nemzeti gondolkodás alapja. Mert amíg Wass Albert csak ledugta a fejét a víz alá, addig Márai Sándor megtalálta a tengerfeneket.

Itt az ideje, hogy beszéljünk a saját felelősségünkről is, hogy sepregessünk a saját házunk táján is, nemcsak Trianon kapcsán, hanem a Holokauszt, vagy éppen a második világháborús részvétel eddig ki nem beszélt fejezetei kapcsán is (ld. megszálló tevékenység a Szovjetunióban).

Nem lehet a múltat elszakítani a jövőtől és csak a múlttal foglakozni, mert akkor abban fogunk élni és egy helyben fogunk állni örökké. De nem lehet csak a jövővel sem foglalkozni, és azt mondani, hogy a múlt elmúlt és csak a jövő számít, mert a sebek megmaradnak, és nem forrnak be, hanem megint és megint felszakadnak, begennyesednek és akadályozzák az előre lépdelésünket.

Közösen tudjuk csak beforrasztani ezeket a sebeket, mert közösek a sebeink. Ezek a népek itt élnek velünk és mellettünk, most is. Csak úgy várhatunk tőlük valamit, ha adunk is nekik valamit. Nem követelhetjük az ő bocsánatkérésüket, hanem elvárhatjuk a miénkért cserében. Mert az biztos, hogy ahogyan 100 évvel ezelőtt, úgy 100 év múlva is együtt fogunk élni velük. Bárkik is voltak a testvérnépeink 1000 és 2000 évvel ezelőtt, most már ők azok: a románok, a szlovákok, a szerbek és az osztrákok, és nem élhetünk úgy velük egymás mellett, ahogyan tettük azt az utóbbi 200 évben. Mert fontos az, hogy kik voltunk és honnan jövünk, de még fontosabb az, hogy kik vagyunk most, és kik szeretnénk lenni a jövőben. Az utóbbi két kérdésre azonban csak az első kettő megválaszolása után adhatjuk meg a választ. Így indulhatunk el egy közös, szebb jövő felé.

Derda Ádám történész, az Y-GEN ügyvivője

Papp Roland írása

A Fidesz és a fideszközeliek egyre gyakrabban beszélnek valami rejtélyes erőről, ami a háttérben mozgatja a szálakat. Nem tegnap kezdték el hangoztatni magas pozícióban lévők, hogy a világ ellenséges a magyarsággal szemben, és globális erők támadnak minket már vagy ezer éve. Igaz, ha rákérdeznek, hogy kinek az ügynökei vannak itt, akkor inkább elfutnak válasz helyett. Aztán tegnap megszületett Orbán válasza: a háttérhatalom az a soft power. Ennek ugyan se füle, se farka, de sokat sejtet arról, hogy mit is gondol a magyar kormányfő a diplomáciáról vagy a civilekről.

A soft power fogalma a nemzetközi kapcsolatok elméletében egészen mást jelent, mint amire Orbán értette. A soft power (kb. puha hatalom) fogalmát Joseph Nye vezette be, méghozzá a nemzetközi politika azon eszköztárára értve, ami nem a „hard power” (kb. kemény hatalom). A nagyhatalmak ugyanis sokszor használnak kemény (hard) eszközöket, azaz hadsereg vagy fegyveresek beavatkozásával, esetleg annak fenyegetésével érik el a céljaikat. Ha nem használhatjuk az ázsiai tengeri kikötőt, akkor bevonulunk sereggel és kikényszerítjük, amit szeretnénk. De a blokád vagy szankció is beletartozik ebbe a kategóriába.

A huszadik század második felében azonban egyre inkább előtérbe kerültek olyan eszközök a diplomáciában, amikben a kényszerítés már nem volt elfogadható, de az országok így is próbálták elérni külpolitikai céljaikat. És itt jön be a soft power. Befolyást nem csak úgy lehet szerezni, hogy megmutatjuk, mekkora rakétánk vagy tankunk van. Ennél sokszor hatékonyabb, ha kulturális, gazdasági és egyéb módokon próbáljuk elérni céljainkat. Az ilyen eszközök használata a soft power. Ha Amerika lebombázza a tálibok állásait a pakisztáni-afgán határon, akkor hard powert használ, ha pedig fölépíti a helyi rendőrség épületét és célzott segélyekkel küzd a szegénység ellen, akkor a soft powert alkalmazza. Persze nem lehet mindig kizárni a hard powert, de az utóbbi évek is bizonyítják, hogy soft eszközök nélkül a stabilitás legalábbis kétséges.

Az Európai Unió nem rendelkezik saját hadsereggel, így külpolitikája alapvetően a soft power-re épül. Épült ez akkor is, amikor mi még csak tagjelöltek voltunk. A különböző támogatásokat arra kaptuk, hogy segítsenek Magyarországnak és a térség többi országának a rendszer demokratikus és gazdasági átalakításában, hogy itt is működő piacgazdaság és demokrácia legyen, a nyugat elveinek és érdekeinek megfelelően. De ma is így működik az Uniós külpolitika, például azon kelet-európai országokkal kapcsolatban (Ukrajna, Moldova stb.), akik számára az EU tagság jelenleg nem lehetőség, de Európának fontos a stabilitás. A vízummentesség, ösztöndíj-rendszerek, kulturális programok mind-mind a soft power-t jelentik. Azért áldozunk pénzt, erőforrást és energiát, mert szeretnénk minél több stabil és demokratikus társadalmat látni magunk körül.

Sőt, lassan 3 évtizede így alakítja az összes magyar kormány a kapcsolatainkat a határon túli magyarsággal. Kulturális és gazdasági kapcsolatok erősítésével tudjuk a legtöbbet elérni. Senki nem gondolhatja, hogy az erdélyi magyarsággal a szoros együttműködést a román kormány zsarolásával lehetne elérni.  Ha valaki pedig szeretné részletesen tanulmányozni azt, hogy egy kis ország hogyan ölhet állami milliárdokat gazdasági és kulturális kapcsolatok építésére; a közös érdekek és értékek megtalálására és ápolására, az böngéssze bátran a keleti nyitás honlapját. Szép, szinte tankönyvi példája a soft power építésének.

Persze Orbán nem teljesen, csak nagyjából tévedett, amikor Sorost akarta összekeverni a soft power-rel. Hiszen a „Soros hadsereg” is kulturális és politikai eszközökkel, civil szervezeteken keresztül szeretné elérni a célját, szóval soft eszközöket használ. De a civil szféra, bár lehet célja és eszköze soft powernek, nem a diplomácia eszköztár alárendeltje, és pláne nem titkos tervek kivitelezője.

A civilek azok az emberek és szervezetek, akik nem profitot szeretnének, nem közvetlen pozíciókat akarnak elérni, bár sokszor politizálnak ők is. De Orbán tagadja, hogy különböző véleményeknek és saját maguk által szervezett csoportoknak bármi helye lenne a társadalomban. Ez persze elég félelmetes, és csak remélni tudjuk, hogy retorikai húzásként vagy puszta számításból mondja ezt, és nem hiszi el, amit mond.

Ha azt állítja Viktor, hogy csak a külső hatalmi érdek az, amiért itt bárki segítette a bevándorlókat, amiért az emberi jogokért tüntetnek, amiért emberek szabadidejükben cigánytelepen önkénteskednek vagy betegeket ápolnak, akkor nem csak egy nemzetközi kapcsolatok szakszót ért félre Orbán, hanem a modern társadalmakat is. Mert a működő civil társadalom elsősorban nem az amerikai üzleti körök érdeke, hanem Magyarországé.

A civil szférára szükség van. Magyarországon is és máshol is, civilnek lenni azt jelenti, hogy valamilyen célért szerveződni és tenni. Egyrészt számos feladat van, amit a civil szféra, főleg nem-kormányzati szerveken (NGO) keresztül egyszerűen jobban tud ellátni. A szegények, betegek megsegítése, oktatási feladatok és számos egyéb feladatban a rugalmasság és helyhez kötöttség jobban működik, ha nem az állam szervezi. Másrészt szükség van korlátokra, ellenőrzésre, amit a civilek tudnak biztosítani. A szomorú persze az, hogy akár a Civil Összefogás Fóruma (CÖF) is lehetne egy jól működő civil szervezet, hiszen még fontos kérdésekről is beszélnek, de ők ezt is csak a közhatalom és a Fidesz közvetlen érdekéhez mérten tudják elmondani. Civilek nélkül nincs pluralizmus, csak a többség diktatúrája, csak a központi hatalom merev rendszere.

Valaha a Fidesz is így indult. Nem voltak se gyíkemberek, se háttérben a világrend megdöntésére irányuló pénzemberek. Csak volt egy rakás fiatal, aki látta, hogy a kommunisták által irányított KISZ nem szolgálja az ifjúság érdekét. Akcióztak, lázongtak, szerveződtek. Ehhez képest ma már ott tartunk, hogy Lázár szerint az amerikai külpolitika úgy éri el céljait, hogy a milliárdos Soros György kilóra megveszi Obamát, a migránsokat és a magyar civileket is, csak azért, hogy megdöntse Magyarországot. A civileket a legtöbb országban segíti az állam, így itthon is, de ez önmagában kevés. A sokszínű, változatos és rugalmas civil élethez kellenek adományozók, támogatók, önkéntesek. Így nem egy Sorosra lenne szükségünk, hanem inkább több millió olyan magyarra, akik hónapról hónapra egy kicsivel tudják támogatni a különböző szerveződéseket. És bár az SZJA 1% fölajánlás már működik, még messze van az, hogy önmagunk szervezzük meg magunkat. Bár persze lehet, mi mind adó 1% fölajánlók is csak a Brüsszel-New York-Tel Aviv tengely parancsára tettünk így. Akiket pedig a gyíkemberek irányítanak.

Nem szívesen teszi az ember, hiszen minap születésnapja volt a miniszterelnök úrnak, de a soft power ilyen félreértéséért bukás járna minden politikatudománnyal foglalkozó szakon. Valószínűleg Orbán nem tanult eleget Soros pénzén Oxfordban, de reméljük, hogy a diplomácia és az önszerveződés fogalmait egyszer csak megtanulja.

Papp Roland