Szeretetdoboz

Y-gen

Az Együtt párt környékén tevékenykedő fiatalok politikai véleményblogja. Radikális őszinteség. Szigorúan szubjektíven.

Csatlakozz!

Címkék

#korrupciókormánya (1) #vankilátás (2) áder (1) akkor amikor (1) aktivizmus (1) alaptörvény (1) aligátor (1) alkotmánybíróság (1) államadósság (1) államosítás (1) anilogue (1) arc (2) arrogáns (1) atom (4) augusztus20 (1) AVM (1) a hét arca (1) a hét hátraarca (2) A város mindenkié (1) bajnai (2) baloghjózsef (1) baszódjál meg kdnp (1) bayer (1) bayerzsolt-hatás (1) bce (1) békemenet (1) belügyminisztérium (2) belváros (1) berkecz balázs (1) bevándorlás (1) bevándorlók (8) bódvalenke (1) bősz anett (1) bróker botrány (1) budapest (2) budapest pride (1) bukás (1) buli (1) bulika (2) bullshit (1) cba (2) cipősdoboz (1) civil (1) civilek (1) civil szféra (1) cókmók (1) corvinus (2) coub (1) csatlakozz (1) czeizel barbara (1) Dánia (1) debrecen (1) dekkoltás (2) demokrácia (14) diktatúra (1) doboz (1) ecsetféreg (1) egészségügy (2) egyenlőség (1) egyetem (2) egyetemjárás (1) egyezség (1) egyház (1) egyutt (1) együtt (12) ellenkultúra (1) ellenzék (1) előadás (1) előítéletek (1) elvándorlás (2) energiapolitika (1) eörsi mátyás (1) eötvös (1) ep (2) epic (1) erőszak (1) értéknyolatkozat (1) esély (1) eu (6) euratom (1) európa (2) évleértékelő (1) fail (1) fekélypásztor (1) felelősség (1) feljelentés (2) félrebeszél (2) feminizmus (5) feudalizmus (1) fiatal (2) fidelitas (1) fidesz (48) film (1) flash (15) florida (1) fodor (2) fodor gábor (1) forradalom (1) fót (1) fuckyou (1) game over (1) garancia (1) gáz (3) gazdaság (1) gazdpol (1) gender (1) gfg (1) gif (1) gimnáziumok (1) gofuckyourself (1) gömöri zsolt (1) gyakornok (1) gyermek (1) gyíkemberek (1) gyűlöletkeltés (2) Gyurcsány (1) habony (1) hajléktalan (4) hajléktalanság (2) halálbüntetés (1) hallofshame (6) hatodik alkotmánymódosítás (1) hátraarc (5) haza (1) hilter (1) hipok (1) híradó (1) horthy (1) hovahaza (4) humor (2) identitás (1) idióták (1) igazságvadász (1) iksz (1) illiberális demokrácia (2) intézet (1) irán (1) iskola (1) itthon (1) jegybank (1) jobbik (10) juhász péter (1) kampánycsend (1) kamupárt (1) kapitalizmus (1) kaposvár (1) karnis mihály (1) kdnp (1) keletnyugat (1) kennedy (1) kérdőív (1) kerdoiv (1) kerényi (1) kereszténység (1) Kilátó Akadémia (2) kisebbségek (1) kiss lászló (1) kitüntetés (1) klik (1) kóklerkormány (3) kóma (1) komcsi (1) komondor (2) kontárkormány (1) könyvégetés (1) konzervatív (1) kopaszok (1) korrupció (8) korszakváltás (1) kovács ákos (1) kövér (2) közgép (1) kozmosz (1) közösség (1) krétakör (1) kriza (1) kudarc (1) külföld (3) külpolitika (1) kultúra (2) külügy (3) lánczi andrás (1) lászló (2) lázár (1) lemondás (1) leszaggatjuk (1) liberális (1) liberálisok (3) LMP (1) Louis de Funes (1) lovagkereszt (1) m1 (1) magyarország (1) magyarugar (1) magyarvagyok (1) magyar krónika (1) magyar paralimpiai bizottság (1) majdan (1) mandiner (1) március 15 (1) matolcsy (3) megemlékezés (1) megsértett (1) melegek (1) menedzsment (1) menekültek (1) miertmaradjak (2) miertmaradjakitthon (1) migráció (1) migránsok (1) minimál (1) miskolc (1) mlp (1) mnb (1) mob (12) mobilitás (1) mozi (1) mszp (3) műhely (1) munka (1) munkáspárt (1) muskatnuss (1) náci (1) nácik (1) nav (5) negyed6negyed7 (1) németország (1) nemzet (1) nemzeti (1) nemzetiségek (1) nemzeti egyezség (1) nemzetközi gyíklények (1) nemzetpolitika (1) népszavazás (3) neverwalkalone (1) nézettség (1) ngm (1) nők (2) nvi (1) nyelviskola (1) oktatás (9) önkormányzat (1) önmarcang (1) orbán (12) orbánisztán (2) orbanlegend (1) orbán viktor (6) oroszok (1) oroszország (1) ostoba (1) paks (9) panama (1) Pápa (1) parlament (2) pártok (1) pécs (1) pintér sándor (2) pisa (1) plakátrongálás (4) polgári engedetlenség (2) policy (1) politics (1) politikai kultúra (2) pride (1) pride2016 (1) primitív (1) program (1) provokátor (1) putyin (5) putyinizáció (1) puzsér (1) quaestor (2) questor (1) raoul (1) rasszista (1) reklámadó (1) rendőrség (3) rétvári bence (1) rezsicsökkentés (1) rip (1) riszpekt (1) rita (1) rogán (1) rtl (1) sántha hanga (1) schiffer (1) Schiffer András (1) schmitt pál (1) Simándi Szelim (1) simplicity (1) soft power (1) soros (1) sport (1) svédek (1) svédország (1) szabadság (1) szakmai gyakorlat (1) századvég (2) szdsz (1) szélesgábor (1) szervilizmus (1) szigetvári viktor (1) szigor (1) szíjjártó (1) szijjártó péter (2) színház (1) szovjet (1) tanya (1) társadalom (1) tarsoly (1) tarsoly csaba (1) tavares (1) teljesítmény (1) terrorizmus (3) terrorvészhelyzet (1) tgm (1) tiltakozás (1) tisztelet (1) török gábor (1) tóthjózsef (1) tóth józsef (1) trafikmutyi (1) tréfarépa (1) trianon (1) tüntetés (6) uber (1) über (1) újbaloldal (1) ukrajna (4) unió (3) unortodox közgazdaságtan (1) uszítás (1) uszka (1) útinapló (1) ütköző (37) vajna (1) választás (3) választási program (1) váradi andrás alapítvány (1) vasárnap (1) vasárnapi zárvatartás (1) vég (1) vélemény (2) velünkteljes (1) vereség (1) verseny (1) vezetőképző (1) vita (3) vitaest (1) vona (1) wtfállamtitkár (1) y (20) y-gen (17) y-generáció (1) y-genneedsyou (2) yolo (3) zászló (1) zene (1) zsolt (1) Címkefelhő

Túl a Putyinon

2017.02.02. 08:02 Y-GEN

Putyin látogatása fáj, mert nem akarom, hogy a hazám megint egy diktátor kénye-kedve szerint ugráljon. Fáj látni, hogy mit tesz ez az ember és a rendszere Oroszországgal. Egy gyönyörű, izgalmas, gazdag kultúrával és hihetetlen lehetőségekkel rendelkező országgal.

Papp Roland írása

A politizálás arról szól, hogy mit nem szeretnénk és mit szeretnénk. Hogy mit gondolunk a mostani helyzetről és mit kellene tennünk azért, hogy jobb legyen. Sokszor beszélünk arról, hogy mi minden nem tetszik a mai Magyarországon. Mi a bajunk a korrupcióval, a társadalom szétverésével, lecsúszásával, vagy az elszalasztott lehetőségekkel. Amikor nem tetszik, ami történik, hallatjuk a hangunkat. És nekünk nagyon nem tetszik, ami most történik. Nagyon nem tetszik, hogy Orbán Viktor a putyini Oroszországhoz akarja kötni a hazánkat. Nagyon nem akarjuk, hogy Magyarország olyan hely legyen, mint a mai Oroszország. Éppen ezért fogunk teli torokból kiabálni, fütyülni, hangot adni annak, hogy mi nem tetszik. De a politika arról is szól, hogy tudjuk, mit szeretnénk. Milyen világot képzelünk el magunknak és a jövőnek. Mi erről is szoktunk beszélni és gondolkozni, ha Magyarországról van szó. Putyin látogatása pedig egy remek alkalom arra, hogy arról beszéljünk, hogy milyen hely lehetne ez az ország, ha nem Vlagyimir Vlagyimirovics Putyin vezetne diktatúrát a világ legnagyobb területű országában.

A politika nem eleve elrendeltetett. A történelmet személyek és döntéseik befolyásolják. Természetesen nem egy légüres térben, hanem adott társadalmi-gazdasági-politikai környezetben. Az nem igaz, hogy egyes országok gazdagságra és sikerre, míg mások örök szegénységre kárhoztattak. Tudunk rá okokat keresni, hogy miért lopnak szét minden beruházást a mai Magyarországon, de biztosan nincs sem a magyarok DNS-ében, sem pedig a Kárpát-medence erőcsakráiba kódolva, hogy a magyar oktatásnak a régióhoz képest is gyengének kell lennie. Hogy a kulturális életet csak néhány futóbolond tarthassa a kezébe. Hogy a független média örökké az ellehetetlenülés és a csőd szélén táncoljon.

Igaz ez Oroszországra is. Oroszország észak-nyugati tartománya pont száz évvel ezelőtt az ország többi részéhez képest valamivel gazdagabb hely volt, de nem volt ott sokkal több, mint pár halász és végtelen erdősség. Ma ezt a régi észak-nyugati orosz tartományt Finnországnak hívják. A világ egyik legfejlettebb és leggazdagabb országa. Ha másért nem, már csak ezért is gondolhatjuk, hogy Oroszországnak sem kell, hogy egy szegény, korrupt és gyenge ország legyen. Lehetne máshogy, lehetne jobban. Beszéljünk inkább egy kicsit erről, amíg Putyinnak pitizik a magyar miniszterelnök.

Nem az volt az első összeomlása az oroszoknak, amikor a Szovjetunió széthullott 1990-1991-ben. Lehet, hogy nem is az utolsó. A szétesést majdnem egy évtizedes válság követte. A szovjet gazdaság gyenge, rossz hatékonyságú, fejlettlen volt. Szükségszerűen hirtelen bezuhant. De az már emberek tudatos döntésének (vagy a hatalom döntésképtelenségének) köszönhető, hogy a szovjet ipar helyére oligarchák által irányított gazdaság épült fel, ahol az állam fillérekért szabadult meg a tulajdonától. Nagyon kevesen pedig nagyon gazdagok lettek, miközben az állam és így az állampolgárok is nagyon sokat veszítettek. Lehetne máshogy is. Ha nem így és nem ilyen lenne a privatizáció. Ha lenne hatóság, ami ütőkártyákkal a kezében üldözi a korrupciót.

Az államilag szervezett rablás a Fideszben is egyre nagyobb divat. De ha mi rendeznénk olimpiát, akkor valószínűleg a közelébe sem érnénk annak, amennyit szétloptak a Szocsiban rendezett téli játékokból. Az autóutakat akár kaviárból is építhették volna. Pedig lehetne Oroszország is egy átláthatóan működő állam. Oroszország méretei és fejlettsége miatt biztosan szükség lesz nagy állami beruházásokra és az infrastruktúra jelentős fejlesztésére. De ki mondta azt, hogy nem lehetnének honlapok, ahol nyomon lehet követni a szerződéseket és a költségvetést?

Sehol nincs kőbe vésve, hogy az orosz állam fejesei és a legnagyobb orosz cégek vezetősége megvesztegetések, összefonódások, személyi függőségek hálójában vergődjön. Lehetne úgy is, hogy a cégek versenyeznek, a jobbak és versenyképesek keresnek többet, nem pedig azok, akikkel a Kreml jóban van. Lehetne, hogy az energetikai és egyéb stratégiailag fontos cégek ne a külföld és más államok zsarolásának nyílt eszközei legyenek.

Egészen biztosan lehetne más orosz külpolitika is. Oroszország katonai nagyhatalomként kezdte a 21. századot. Sajnálatos módon ezt a hatalmat csak arra tudta használni, hogy káoszt és zavart keltsen. Háborút szított Ukrajnában, civileket mészárolt Szíriában, megtámadta Grúziát. Európai országokat fenyegetett, szélsőbaloldali és szélsőjobbos pártokat pénzel, internetes propagandát terjeszt. Trollsereget tart fent és gyengíteni próbálja az Európai országokat. Persze kettőn áll a vásár és legalább részben a Nyugat hozzáállására volt reakció az orosz külpolitika, miközben jelenleg az ellenséges és korcs Nyugat képe áramlik az orosz állami médiából. Torz és hazug történelemkép az, aminek beállítják a szovjet múltat, ahol Sztálinnak, a tömeggyilkosnak ismét egyre több a tisztelője. Lehetne más is vagy több is az orosz identitás, minthogy a szovjetek azok, akik legyőzték a náci Németországot és azóta is minden makulátlan és csillogó.

Oroszország egy soknemzetiségű ország. A legnagyobb népnek, az orosznak nem kellene soviniszta és olykor rasszista alapon lenéznie a kisebbségeket, akiket az orosz birodalom az évszázadok során gyarmatosított Európa és Ázsia távoli részein. A gazdag és értékes kultúrákat az eloroszosítás fenyegeti. A névleg autonóm köztársaságokat a Kremlből irányítják, kormányzót sem választhatnak maguknak. Az oktatás súlyosan alulfinanszírozott és a kisebbségeknek jó, ha néhány alsós olvasás órájuk lehet az anyanyelvükön. Több mint 20 millió emberről beszélünk, akik nem orosz nemzetiségűek (plusz a népszámláláson az elcsalt és elhazudott százezrek), akik vagy oroszként viselkednek, vagy csak másodrendűek lehetnek. Mi, magyarok sokat tudhatnánk erről, hiszen számos magyar kutató gyűjtött anyagot a rokonnyelveket beszélő finnugor népeknél.[1] A kis népek veszélyeztetett helyzetben vannak és az orosz állam tudatosan akadályozza a kultúráik virágzását. Bár nyilvánvalóan sok feszültséggel jár, de Oroszország lehetne büszkébb is a soknemzetiségű és sokkultúrájú múltjára és jelenére. És habár néha fel-felbukkan más nyelvű oroszországi híresség (például az udmurt nyelven éneklő nagymamák), de jelenleg Putyin az évszázados oroszosítás politikáját folytatja.

De nem csak a nemzeti kisebbségeknek nincs helye Putyin országában. Szólnak néha hírek arról, hogy Moszkvában szétverik a meleg büszkeség menetét. Arról viszont nem sok szó esik, hogy ami a Pride hiányánál is fájóbb, hogy az orosz állam nem védi meg állampolgárait a gyűlölettől. Ha megvernek egy meleget, akkor a támadó biztos lehet benne, hogy tettének nem lesznek következményei. Az internet tele van melegek elleni támadásokról szóló videókkal és képekkel, ahol a támadók tökéletesen azonosíthatóak. A rendőrségnek viszont ki van adva, hogy őket nem szabad bántani, az áldozatok a hibásak. De miért is ne működhetne egy olyan orosz állam, amely minden állampolgárát megvédi? És persze nem igaz, hogy ez csak nyugati „buzi” szenny, az orosz lélektől idegen fertő mindössze, amitől megvéd az állambácsi. Melegek mindenhol vannak, és Oroszországban is volt, hogy megszerveződtek, kulturális életet szerveztek és kiálltak a jogaikért.

De ha valaki föl akar szólalni a jogtiprásért, akkor Putyin illiberalizmusa eltiporja őt. A civil szervezetek folyamatos fenyegetettségben élnek. Pedig pont egy olyan hatalmas országnak, mint Oroszország szüksége volna a civil szférára, hiszen ott az állam sokszor fizikailag is nagyon távol van az emberektől. Az állam tekinthetné rájuk partnernek, nem csak ellenségként. Az állami feladatok ellátása helyett Putyin a segítőket ellehetetleníti és hazug módon tudomást sem akar venni valós problémákról. Az állam segíthetné azt, aki az igazságért harcol, de ma inkább végez vele.

Oroszország nem demokrácia. 2017-ben senki nem gondolhatja persze, hogy csak egyfajta demokráciát lehet elérnie a különböző országoknak a világ minden táján. De biztos, hogy lenne olyan mód, amikor a különféleképpen gondolkodó emberek véleményét és gondolatait figyelembe tudja venni az orosz állam. Ma viszont az ellenzék csak dísznek van és csak addig megy el, amíg a kormányzó Egységes Oroszország Párt engedi. (Dehogy egységes az…)

Putyin látogatása fáj, mert nem akarom, hogy a hazám megint egy diktátor kénye-kedve szerint ugráljon. Fáj látni, hogy mit tesz ez az ember és a rendszere Oroszországgal. Egy gyönyörű, izgalmas, gazdag kultúrával és hihetetlen lehetőségekkel rendelkező országgal. Ma Putyin zsarolással próbálja lenyűgözni a világot. Orbán Viktort már sikerült lenyűgöznie. Pedig a csodálatos orosz kultúrával, csodákkal és szellemi erényekkel is lenyűgözhetné a világot. Kemény munka lenne, hogy Oroszország a XIX. század helyett a XXI. századba lépjen. De szívből remélem, hogy Oroszország meg tudja találni a saját útját, ami az elnyomás és erőszak helyett valami jobbat hozhat az orosz embereknek.

 

[1] A finnugor nyelvrokonság egy nyelvészeti tény, aki „nem hisz” benne, vagy nem hisz a gravitációban, az természetesen néhány tucat szabályos hangmegfelelésen alapuló szópár bemutatásával jelezheti, hogy érdeklik a török nyelvek, így ezután joggal aggódhat a csuvas, baskír vagy éppen a jakut kultúrákért és nyelvekért, nekik is elkél némi segítség!

Lesz-e Trump-Orbán tengely?

2017.01.22. 20:11 Y-GEN

Az amerikai botrányok árnyékában senkinek nem fog feltűnni néhány kisstílű korrupciós ügy. Pár milliárdnyi ellopott pénz nekünk fáj, de globális szinten más majd elviszi a show-t. Ha a világ egy egyre kiszámíthatatlanabb hely lesz, ahol csak pillanatnyi haszonra gondolnak a világ vezetői, ahol elveknek és együttműködésnek nem lesz helye, akkor könnyebb lesz a zavarosban halászni.

Péntektől Donald Trump az Amerikai Egyesült Államok elnöke. Akár azt is gondolhatnánk, hogy jól jön a hazánknak egy ilyen belevaló figura, aki csak úgy fittyet hány a régi rendszerre, és végre kimondja, amit gondol. Valójában azonban a történelmi tapasztalat és Trump eddigi megnyilatkozásai azt mutatják, hogy Magyarország lekerül a Fehér Ház térképéről, és semmi jóra nem számíthatunk.

Nem sokkal a megválasztása után bejárta a magyar sajtót a hír, hogy Donald Trump telefonon beszélt Orbán Viktorral. Gyorsan egymásra talált a két fekete bárány, akik csak a hazug liberális „PC” ellen küzdenek. A kormánypropaganda győzelmi jelentése mellett azonban érdemes elgondolkozni, hogy vajon érdemes-e remélni (vagy félni), hogy az új amerikai elnök majd a világot átformáló illiberális szövetségbe lép-e Orbán Viktor országával.

Amikor Orbán Viktor „ideológiailag nem korlátozottnak”, tehát pozitívnak mutatta be a beszélgetésüket, ezzel valójában szépített, vagy inkább hazudott egy nagyot. Trump nem-korlátozottsága azt jelenti, hogy a diplomácia alapvető szabályait sem tartja be, hiszen a telefonos to-do listáján Trumpnak Tajvan is rajta volt, amivel sikerült a világ legnagyobb országának, Kínának az egyik legkényesebb kérdésébe beletenyerelni. Hamarosan az is kiderült, hogy ezek a beszélgetések nem egy diplomáciai tárgyaláshoz hasonlítottak, hanem inkább olyanok lehettek, mint amikor az unott diákmunkás fiatal végig hívja a fél telefonkönyvet a beteg kisállatoknak szánt adományokért. Az ideológiailag nem korlátozott „Trump stílus” valójában azt jelenti, hogy mindig a pillanatnyi helyzetekre reagál. Úgy tűnik, hogy immár az elnöki székben sem lesz más a helyzet: Trump kiszámíthatatlan ötleteléseiben az kiszámítható, hogy mindig azt fogja mondani, amit a hívei szeretnének hallani, és amivel azt bizonygatja, hogy ő mennyire nagyszerű ember.

trump_orban.jpg

De ha föl is tesszük, hogy Orbán esetében Trump tudta, hogy most éppen Budapestet és nem Bukarestet hívja, még ne gondolja senki, hogy Trump bármikor is érdemben fog foglalkozni Magyarország sorsával. Bár a lovagkeresztes bayerzsolti harci szelleme sosem lankad, érdemes megnézni, hogy a magyar-amerikai kapcsolatokban mikor számíthat Magyarország bármi jóra. Sosem szabad elfelejteni, hogy végső soron az amerikai atomernyő biztonsága alatt van a hazánk. Vagyis a NATO szerződés 5. cikkeje nyomán, ha bárki megtámadja Magyarországot, az gyakorlatilag az Amerikai Egyesült Államokat, és annak atomarzenáljával rendelkező hadseregét támadja meg.  Ennél nagyobb katonai erő pedig nem létezik a világon jelenleg. A  NATO döntéshozásában konszenzusra van szükség, egyedül az USA sem dönthet, és a különböző hadműveletekben külön-külön lehet részt venni vagy kimaradni. Tehát ez nem a Varsói Szerződés, ahol például a magyar katonákat a prágai tavasz leverésére vezényelték 1968-ban. Ettől függetlenül lehet, sőt kell is kritizálni a NATO és az amerikai hadsereg döntéseit és műveleteit, de mi magyarok úgy döntöttünk, hogy szeretnénk, ha a világ legnagyobb és legerősebb hadserege védene minket. Hogy ezen túl mit teszünk, megint másik kérdés.

És hogy anno miért csatlakozhattunk a NATO-hoz? Ugye senki nem gondolja komolyan, hogy az USA-nak költség-haszon okok miatt érte meg, hogy Közép- és Kelet-Európa e részét megvédje? Egy hatalmas területet kell úgy védenie, mintha a saját területe lenne, amely geopolitikailag nagyon is kényes helyen van. Az orosz provokáció létezik a Baltikumban, és történelmi „hagyományai” is vannak. Trump maga is hivatkozott arra, hogy csak azokat védheti meg az USA, akik részt vállalnak a teherviselésben, ami a közhelyeket szerződésekre fordítva azt a NATO tagállami vállalást jelenti, hogy az országok a GDP-jük 2%-át fordítják védelmi kiadásokra. Észtország például így tesz, az észt védelmi költségvetés 470 millió euró idén.  Észtország kitesz magáért, de ez egy repülőgéphordozó anyahajó költségvetéséhez képest is elenyésző, nemhogy az amerikai hadi kiadások egészéhez.

Amikor Bill Clinton a hidegháború vége után néhány évvel úgy döntött, hogy a vasfüggönyön túlra is kiterjeszti a NATO-t és így Amerika védőhálóját, akkor ezzel a pusztán gazdasági racionalitás helyett egy részben ideológiai alapon szerveződő katonai szervezetté alakította a NATO-t. Így az Észak-Atlanti szervezet a demokratikus országok védelmét ellátó szervezetté kívánt alakulni, továbbra is amerikai vezetéssel. Amerika figyelmére katonai szempontból csak ideológiailag elkötelezett washingtoni vezetéstől számíthatunk. Ha „pragmatikus” külpolitikát hoz Trump elnöksége, akkor neki mindegy lesz, hogy vannak-e oroszul beszélő zöld emberkék kalasnyikovokkal a budapesti utcákon, amennyiben ez semmiben se kerül egy NATO-tól megszabadult amerikai hadseregnek. Persze úgy tűnik, hogy Orbán maga akar talpalni szégyenletes módon Putyinnak. És úgy tűnik, hogy Trump szabad kezet adna Oroszországnak (persze nem tudjuk, hogy van-e más választása). De ne legyenek kétségeink, Európa külpolitikailag egy béna kacsa. A szíriai háború bebizonyította, hogy bár a tőlünk pár ezer kilóméterre történő konfliktusok hatását mi is érezzük, de az eseményeket nem tudjuk érdemben alakítani. Jelenleg Orbán másik példaképének, a véreskezű török diktátornak, Erdoğannak a kegyén múlik az, hogy a több százezer menekült Törökországban tengődik, vagy éppen Magyarországon fagy halálra. Jelenleg mi nem tudjuk megfordítani a világpolitikai eseményeket, elszenvedni azonban mi is elszenvedhetjük.

Az amerikai gazdasági érdek természetesen egy békés és prosperáló Európa, amennyiben  az amerikai gazdaságnak fontos piaca és fontos termelési bázisa is lehet Közép-Európa. Másrészt viszont bár Orbán Viktor nagyon szeretné elhitetni magával és híveivel, hogy ő egy világpolitikai szereplő (mi másért foglalt volna állást az amerikai választási küzdelem előtt?), történetesen édes mindegy, hogy egy-két kis európai ország fejlődik-e, vagy vergődik a politikai-gazdasági káoszban és háborúban, mint például Ukrajna. A teljes magyar GDP akkora, mint Kentucky államé. Az pedig különösebb amerikai közgazdasági ismeretek nélkül is feltételezhető, hogy a maga négy és fél milliós népességével Kentucky nem több, néhány nem túl fontos és nem túl nagy költségvetési tételnél, ha pragmatikus szempontokat nézünk.

Trump beiktatási beszédében ismét elmondta, hogy Amerika az első. Azaz ígérete szerint makacsul követi majd az amerikai érdekeket.  Persze nem kell túl komolyan venni a beszédéből áradó közhelyparádét, hiszen semmi többet nem mondott annál, mint hogy eddig rossz volt, de most jó lesz. Szerinte eddig csak a gazdag kevesek jártak jól: mondja az ember, akinek saját felhőkarcolója van Manhattan belvárosában. És mostantól a kormányzat már mindenkire fog figyelni. Mondja ezt az, akinek a kormánya tele van rasszista, homofób, gyűlölködő milliárdosokkal, akiknek a vagyona nagyobb, mint Amerika harmadának.

De játszunk el a gondolattal, hogy az új elnök betartja a szavát, és olcsó népszerűséget hozó twitteres üzengetésen kívül valódi kormányzásra adja a fejét. És tegyük föl, hogy nem a saját cégének az érdekét nézi, hanem azt a programot hajtja végre, amiről sokat beszélt. Akkor protekcionista irányt fog venni a kormányzása, elzárkózó és bezárkózó Amerikát. Az amerikai cégek tartsák Amerikában a munkát- hangoztatja. És most tekintsünk el attól, hogy ki fog iPhone-t venni, ha az amerikai munkások keze alatt készült Apple termékeknek csak az összeszerelési költsége sokszorosa lesz a mostaninak. De ha valami „csoda” folytán a globális amerikai cégek kivonulnának Európából, akkor sok száz munkahely szűnne meg Magyarországon, szaktudás és tapasztalat tűnne el. És bár nyilvánvaló hátrányai is vannak, ha a magyar gazdaság csak az amerikai beszállítója és összeszerelő üzeme lehet, belátható, hogy az elszigetelődéstől sokkal jobb, ha Magyarországon kiszervezett shared service center-ekben néhány száz munkavállaló és néhány tucat manager dolgozik. Amerikai protekcionizmust épeszű magyar kormány nem kívánhat. Mi nem juthatnánk be az amerikai piacra, és az amerikai gazdaság sem érne el hozzánk.

Ennél a forgatókönyvnél valószínűbb (és könnyebben megvalósíthatóbb), ha a Trump-adminisztráció a nagy amerikai vállalatok kritikátlan kiszolgálója lesz. Miért is ne lenne, hiszen a kormánytagok többsége nagyvállalatok vezetőségeiből ült át washingtoni székébe. Ebben az esetben a munkavállalói jogok, a helyi és globális szabályozás és felelősségvállalás teljes hiánya lesz jellemző. Ennek egyrészt megvan a maga republikánus hagyománya, hiszen amerikai közhely, hogy minden túlszabályozott, a törvények, szabványok és előírások csak a versenyt gátolják, semmi hasznuk. Minek is munkavédelmi vagy környezetvédelmi szabályok?! Majd a piac megoldja - mondják ők, persze ez már sokszor bebizonyosodott, hogy nem igaz. Ebbe az irányba mutat, hogy az beiktatás utáni első nap már eltűnt a Fehér Ház honlapjáról a klímaváltozással foglalkozó szöveg. Nyilvánvalóan, ha nem beszélünk környezeti károkról vagy a globális felmelegedésről, akkor azok nem is létezik. Nem kell majd meglepődni, ha a Trump vállalatcsoport egyre nagyobb és gazdagabb lesz, és ott is politikuscsemeték „állnak a saját lábukra” az amerikai adófizetők pénzén.

Az olyan kicsi és nyitott piacoknak, mint Magyarország viszont elemi érdeke a szabályozás, és a nemzetközi szintű együttműködés. A legnagyobb globális nagyvállalatok vagyona felér a kisebb országok költségvetésével. Így a harcias viktori külön utasság helyett be kéne látni, hogy nem elég lekenyerezni egyenként a multinacionális vállalatok regionális igazgatóit. Bár ma és holnap csurran-cseppen valami, de a kicsinyes rövidtávú haszonleséssel az államok rosszul járnak. Amíg a nagyvállalatok rendszerszinten kerülik az adófizetést, amikor évek alatt lehet csak kikényszeríteni bíróságokon a Google, Facebook vagy Apple cégektől, hogy részt vegyenek a közös teherviselésben, akkor a legkevésbé jön jól egy olyan amerikai elnök, aki mindent megtesz azért, hogy a vállalatok vezetőinek semmilyen kötöttséggel ne kelljen számolniuk.  Az elmúlt évtizedek bebizonyították, hogy a vállalati profitok növekedése sokszor egyáltalán nem jelennek meg a munkavállalói jogok vagy fizetések változásában. Éppen ezért szükség lenne huszonegyedik századi válaszokra a huszonegyedik századi kihívásokra. Amely lépéseket Magyarország ha akarna sem tudna egyedül meglépni. Egy erős Európai Unió részeként és egy együttműködő Amerikai Egyesült Államokkal lehetne csak válaszokat találni. Trump beiktatásával az adóelkerülés, a pénzügyi szektor felelősségvállalása, a fogyasztóvédelmi kérdések, termelési lánc egészére kiterjedő felelősség és a klímaváltozás elleni harc sajnos lekerülnek a napirendről. A problémák velünk maradnak és súlyosbodnak, de megoldás nem lesz.

Hogy mégis miért örül akkor Orbán Viktor és a Habony-féle rablóbanda Trump sikerének? Azt remélhetik, hogy az amerikai botrányok árnyékában senkinek nem fog feltűnni néhány kisstílű korrupciós ügy. Pár milliárdnyi ellopott pénz nekünk fáj, de globális szinten más majd elviszi a show-t. Ha a világ egy egyre kiszámíthatatlanabb hely lesz, ahol csak pillanatnyi haszonra gondolnak a világ vezetői, ahol elveknek és együttműködésnek nem lesz helye, akkor könnyebb lesz a zavarosban halászni. Ha Pharaon-ok és egyéb oligarchák nagypályás játékot játszhatnak Amerikában, ahol az elnök csak a saját zsebét tömi, akkor egy arannyal és gyémánttal borított felcsúti kisvasút sem fog már senkit sem érdekelni Hegyeshalmon túl. Akkor Viktor kiskakas ülhet a saját kis szemétdombján, amely szépen lassan egyre szegényebb és gyengébb lesz. A magyarok pedig biztosan rosszul járnak.

Papp Roland

Ceaușescut is rehabilitálja az orosz állami média

2017.01.09. 17:28 Y-GEN

Kádár és Rákosi után immár Ceaușescu-t is rehabilitálja az orosz állami média, a nemzeti-etnikai kisebbségek pedig csak mint rebellis lázadók, egységbontók jelennek meg.

Emlékezetes ügy volt az elmúlt hónapokban, amikor az orosz állami televízió egyik riportjában az első külföldi titkosszolgálatok által szervezett “színes” forradalomként, egyúttal ellenforradalomként és náci-fasiszta felkelésként ábrázolta az 1956-os magyar forradalmat.

Most egy újabb érdekes tudósításra bukkantunk, amelyet szintén az orosz állami televízió mutatott be a 2016-os év utolsó napjaiban, ami illeszkedik a Putyini rendszer – a szovjet idők iránt nosztalgiát ébreszteni kívánó – emlékezetpolitikájába.

December 26-án ment le a híresen magyarellenes román diktátor, Ceaușescu bukásáról és kivégzéséről szóló riport az orosz állami televízióban:

 

A riportban lényegében a diktátor szerecsen-mosdatása zajlik. Tirgovistében – ahol a diktátort a katonai bíróság elítélte – most múzeum van berendezve. A riportból kiderül, hogy senki sem látogatja a múzeumot. Az orosz riporter azt állítja, hogy a kommunista rendszerben jobb volt a nép élete.

A magyarok szerepéről a következő hangzik el: "Egy Temesvár nevű városkában fellázadtak az etnikai magyarok, összecsapások kezdődtek a rendőrséggel és ettől kezdve indult meg a bársonyos forradalom, aminek egyébként több mint 70 áldozata volt".

Kádár és Rákosi után immár Ceaușescu-t is rehabilitálja az orosz állami média, a nemzeti-etnikai kisebbségek pedig csak mint rebellis lázadók, egységbontók jelennek meg.

Mint ismeretes, 1989. december 16-án a román titkosrendőrség – a Securitate – emberei kivonultak, hogy a falurombolások ellen tiltakozó Temesvári református lelkészt, Tőkés Lászlót deportálják. Az egyház tagjai azonban – és számos román anyanyelvű szimpatizáns – körbeállták a lelkészi hivatalt, majd kivonultak Temesvár központi terére. A tiltakozás hamarosan már tömegméreteket öltött és a deportálás elleni megmozdulásból átalakult a kommunista rezsim elleni tüntetéssé. A helyi pártvezetés elrendelte, hogy a katonák lőjenek a tömegbe, a tisztek azonban a parancsot megtagadták és átálltak a tömeg oldalára. Ezzel megkezdődött a kommunista vezetést megdöntő forradalom Romániában, amely egy héten belül győzedelmeskedett. A Ceaușescu-házaspárt december 22-én katonai rögtönítélő bíróság elé állították és kivégezték.

Tőkés László később az RMDSZ-ben, és az EMNP-ben is politizált. Jelenleg a Fidesz színeiben Európai Parlamenti képviselő. Abban a Fideszen amelynek elnöke most a Putyin vezette Oroszországot tekinti az egyik legfontosabb követendő példának és aki többek között versenytárgyalás nélkül szerződést kötött Putyinnal a II. Paksi Atomerőmű megépítésére.

Gyenge Ádám

Vigyázó szemetek Varsóra vessétek!

2016.12.22. 18:08 Y-GEN

Biztos vagyok benne, hogy Juhász Péter szívesen kínálja majd meg egy parizeres szendviccsel a csapzott, fáradt Gyurcsány Ferencet, ha majd harmadik napja éjszakáznak a parlamenti ülésteremben együtt, a Fidesz agyréme ellen tüntetve.

Papp Roland írása

Sok hír szól az illiberális Lengyelországról. Megint. A Jog és Igazságosság nevű párt (Prawo i Sprawiedliwość, röviden PiS) egy újabb bicskanyitogató „unortodoxiát” talált ki. Megint. Mi, magyarok pedig fölsóhajtunk, hogy de hiszen a Fidesz ezt már rég megcsinálta nálunk. Megint. Az ellenzék és a civilek együtt küzdenek és bár messze még a vége, de érdemes megnézni, hogy mit tanulhatunk a lengyel helyzetből.

Nálunk is volt Milla. Sokan mentünk az utcára, de szépen lassan elhaltak még az erős kezdeményezések is. A Népszabadságot bezúzták. Mészáros Lőrinc nem igazán tudja, hogy hol van, de már médiamágnás is lett belőle.  Kövér László úgy gyalázza az újságírókat, mintha csak tanították volna neki. Ma már az lenne a meglepő, ha egy fideszes politikus válaszolna érdemben a kérdésekre.

Ehhez képest, amikor a varsói parlamentben át akartak tolni egy új házszabályt – amely lényegben kitiltja az újságírókat a törvényhozás épületéből – akkor az ellenzéki képviselők elfoglalták a törvényhozás termét. A Szejm (parlament) épülete előtt spontán összegyűltek több ezren, míg a bepánikolt kormánypártiak végül kutyafuttában, az üléstermen kívül fogadták el a jövő évi költségvetési törvényt. Hogy szabályos volt-e? A házelnök szerint megvolt a kellő szavazat, így nem lehet kérdés. Mindenki másnak meg leesik az álla.

Öt nap folyamatos tüntetés és a parlamenti ülésterem elfoglalása után, a kormány már tárgyalt az ellenzékkel. A hatalom elhúzná karácsonyig, hátha megunják. Az ellenzék pedig nem engedne, amíg vissza nem vonja a kormány a szabályt. Nem lefutott a meccs, de az biztos, hogy nagyobb baja lett belőle a kormányzó pártnak, mint amire eredetileg számítottak.

És íme, az első tanulság Varsóból, a magyar kormánypártnak: Az illiberális agymenés csak addig tart, amíg hagyják.  A gőgös urak, akik azt gondolják, hogy a sajtó és minden ellenzéki csak valami elsöprendő kosz, most megbotlottak. Hogy hanyatt fognak-e esni, az  még a jövő zenéje.

A lengyel kormánypárt vezére, Jarosław Kaczyński, és a kormányfő, Beata Szydło pénteken éjszaka kiszökött a lengyel parlament épületéből, a sötétben. Gyáván! Mert nem tudtak a nép szemébe nézni.  Fog még a nagy bajszú, nagyszájú magyar Házelnök úr is a hátsó ajtón kisunnyogni!

Mind a magyar, mind a lengyel kormány sok disznóságot követett el. Itt az oktatást már tönkretették, ott még csak most fedezik föl a 19. századot, mint oktatási mintát. Ott a családpolitikában már megpróbálták a szűk fundamentalista keresztény elveket bevezetni, de nálunk is jól el van a senki által nem támogatott KDNP, mint a társadalompolitika zászlóvivője. Itt is, ott is úgy gondolják, hogy a fékek, egyensúlyok és független intézmények csak a jóságos és mindent tudó kormányt lassítják.  A varsói alkotmánybíróságnak, mint valódi intézménynek éppen most mondtak búcsút a régi elnök leköszönésével.

De a lengyel és a magyar helyzet között van egy fontos különbség. Ha baj van Varsóban, akkor cselekszik az, akinek nem tetszik a helyzet. És tudja jól mindenki, hogy amikor a médiáért tüntetnek, akkor a kormány összes többi területen elkövetett bűne ellen is tüntetnek. De szép is volt nézni, mikor a lengyel állami propaganda tv újságíróját, szócsövét kifütyülték a tüntetők, mert az úgy tudósított a tüntetésről, mint az államrendet megdönteni akaró horda rendezvényéről.

A mostani lengyel eseményekből a másik tanulságot pedig a magyar ellenzéknek kellene levonnia. Cselekvő ellenzék kell. Ha baj van, azonnal kell lépni, nem elég sajtóközleményt kiadni. A lengyelek elérték, hogy leült egy asztalhoz velük a kormány. Pedig a tüntetés első napján még csak azt mondták, hogy azért pofázik az ellenzék, mert nem bírják elviselni, hogy veszítettek. Ismerős? Két napra rá nem volt mit tenni, leültek tárgyalni. Kedd este óta már rendőrsorfal védi a törvényhozás épületét, a kormánypárt vezetői pedig az ellenzéket szidják. Erővel próbál meg kitörni a politikai válságból a kormány, de eddig az ellenzéket nem tudták megtörni.

Nem igaz, hogy bátrabb, vagy demokratább a lengyel nép a DNS-e, vagy a lengyel időjárás miatt. Nincs más „néplélek”. A történelmi tapasztalat miatt van ez így és a lengyelek a saját bőrükön tapasztalták meg a több évtizednyi, permanens, kőkemény küzdelmet a kommunizmus ellen.  A Szolidaritás, a hadiállapot, a kínkeserves sztrájkok útja volt az, amire most büszkén emlékeznek. És tudják, mi az, amitől a diktatúráknak is vissza kell venni magukból. Nekünk is van mire büszkének lenni, de ha 1956 egyszeri és túl távoli, akkor nézzük Youtube-on, hogy mit csinálnak a lengyelek, és vigyázó szemünket Varsóra vessük.

Persze nem igaz, hogy nincs, aki ne tenne valamit Magyarországon. Nálunk is volt parlamenti akciózás, amikor az LMP  vezéregyéniségei még nem az egyrészt-másrészt mérleg serpenyőiben súlyozgatták függetlenségük mértékét, hanem beleálltak ügyekbe és kiálltak a demokráciáért. És vannak cselekvő ellenzéki politikusok ma is Magyarországon. A feladat az, hogy addig ugráljanak, amíg a gőgös nagyurak nem válaszolnak. Nem ismerik el, hogy változtatniuk kell. Ezért nem kell 2018-ig várni. A lengyel példa azt mutatja, hogy ehhez hangosnak, erősnek, határozottnak kell lenni. Ha pedig a gőgös vezérek azt mondják, hogy csak hisztis rendzavaró vagy, akkor biztosan jó úton jársz!

A kedves magyar ellenzékiek azt is láthatják, hogy Varsóban az ellenzék összefogott. Nem ám a molnárgyulai értelemben. Mert az még nem ellenzékiség, ha valamilyen nemfideszes embernek mozog a szája, és szavak jönnek ki belőle. Attól még Orbán széke nem remeg meg. A lengyel liberálisok, jobboldaliak, újbaloldaliak együtt voltak az elmúlt napokban. Együtt foglalták el az üléstermet, ott vannak a parlamentben éjjel-nappal, az utcán pedig tüntetnek. Közben egymással szemben is versengenek? Persze. De így mindegyikük próbálja bebizonyítani, hogy bizony ő a legaktívabb ellenzéki! Menőbb dolog vasárnap éjjel az elfoglalt parlamenti ülésteremből tweetelni, mint a százegyedik tüntetésen elmondani, hogy baj-e az elmúltnyolcév, vagy elmúltharmincév, vagy elmúlthányév.

Úgyhogy kedves magyar ellenzék, amikor azt hallják, hogy az emberek összefogást akarnak, akkor tulajdonképpen senkit nem érdekel, hogy ki hanyadik lesz az ilyen-olyan listán. Az „össze kéne fogni” felkiáltásra nem úgy kell gondolni, hogy most akkor elbír-e még pár évig Budapest 08-as választókerülete egy közönséges csalót. Vagy melyik borsodi választókerületet érné meg elcserélni Bajával, ahol úgyis csal a Fidesz. Arról van szó, hogy ha cselekedni kell, akkor meg kell mutatni, hogy mit szeretnénk,  mit nem szeretnénk a hazánkban. Akkor tudjuk, hogy nem leszünk egyedül. Akkor az utcán tüntetők nem fogják kitiltani a pártlogókat a tüntetésükről és talán az ellenzéki rendezvények tábora is megnő, ha azt látják, hogy a pártok sem félnek összesározódni. Mert úgy szívesebben fagyoskodik az ember a tüntetésen, ha tudja, hogy a politikus is kiad mindent magából.

Biztos vagyok benne, hogy Juhász Péter szívesen kínálja majd meg egy parizeres szendviccsel a csapzott, fáradt Gyurcsány Ferencet, ha majd harmadik napja éjszakáznak a parlamenti ülésteremben együtt, a Fidesz agyréme ellen tüntetve. És akkor beszélünk majd összefogásról, közös ellenzéki cselekvésről. De addig figyeljük Varsót, és nézzük, mit kell ahhoz tenni, hogy a gőgös vezér komolyan vegyen bárkit is. Ha meg nem csinálunk semmit, akkor meg majd még tíz év múlva is csak Matolcsy fog boldog karácsonyt kívánni nekünk.

 

Lejtmenetben

2016.12.19. 09:00 Derda Ádám

A magyar oktatási rendszer vagy így lehet jobb egyszer, vagy sehogy. Elnézve a jelenlegi magyar jobboldal állapotát ebben a kérdésben, sajnos messze vagyunk még ettől az egyezségtől. Amíg a Jobbik a 18. században él a gyermekek szüleiktől való elszakításával. Amíg a Fideszben a Palkovics Lászlók és Hoffmann Rózsák dominálnak, a Pokorni Zoltánok helyett. Amíg a KDNP ebben a kérdésben is az ultrakonzervatív trollok pártjává silányult.

A magyar közoktatási rendszer épülete omladozik. A tetőről hullanak a cserepek. A mestergerendák megrepedtek. Az ablakokon ki-be jár a szél. Lehet foltozgatni és toldozgatni, új cserepeket rakni rá, kicserélni az ablakokat. De a probléma gyökerén ez nem változtat. Mert az épület egészével van baj, az alapjától kiindulva. Lehet hogy csak egyszerűen túl régi a rendszer, elvégre a megalkotója Eötvös József már 145 éve nyugszik Ercsi temetőjében. De hiába a közvélekedés, a magyar közoktatási rendszer soha nem volt igazán jó. Anyáink és nagyanyáink idejében sem.

Folyik a vita a különböző felmérések összehasonlításáról és sokan mondják azt, hogy pánikra semmi ok, hiszen csak a PISA teszt eredményei ilyen lesújtóak. Más tesztekben nem is szerepelünk annyira rosszul. A valóság az, hogy a PISA teszt az aktuális gazdasági társadalmi környezetben szükséges kompetenciák meglétét, illetve erősségét méri, addig a TIMSS a tantervekben előírt tananyag visszaadását. A TIMSS a KRESZ vizsga, a PISA pedig a forgalmi vizsga, hogyha nem is teljesen tökéletes hasonlatot akarunk keresni. A magyar diákok tudják az elméletet, de a komplex képességeket igénylő gyakorlatban túl merevek. Nincsenek hozzászokva ahhoz, hogy nem csak annyiból áll az élet, hogy amit mondanak nekik azt hibátlanul, kritika nélkül visszaadják. E miatt történik meg az nemritkán, hogy az iskolában kitűnő tanuló később nehezen találja a helyét az életben, nehezebben mint a kevésbé jól teljesítő társai. Mert az életben is azt várja, hogy az  történik majd, mint korábban az iskolában. Mondanak valamit és ő majd egy az egyben visszaadja azt. Hogy nem kell semmit neki magának hozzátenni. Félrevezeti, átveri őt a magyar közoktatási rendszer, mert az úgynevezett nagybetűs élet egyáltalán nem így működik. 

pisa_2015.jpg

Létezik egy tisztázásra váró tévhit. A tananyag megtanítása nem az elsődleges cél az oktatásban. A legfontosabb cél a kompetenciák, vagy képességek fejlesztése és ebben a képletben a tananyag csak egy eszköz. És mint eszköz, lehet jó és hasznos (a cél elérése szempontjából) és lehet haszontalan teher is. Ezért fontosabb mindennél a 3 évente sorra kerülő PISA teszt eredménye, mert ez az, ami az igazi, elérendő cél szempontjából méri az oktatási rendszerek eredményességét.

A magyar közoktatás ma olyan, ahol a  kreativitás a normától való büntetendő eltérés, a lecke pontos visszamondása pedig a követendőnek beállított viselkedés. És ez akkor is így volt már, amikor én koptattam az iskolapadokat és akkor is amikor a szüleim, vagy a nagyszüleim. Arra nem tanítottak meg, hogy hogyan kell a tanultakat összekapcsolni, hogy hogyan kell alkotni, hogy hogyan kell boldogulni a mai kor viszonyai között. Erre csak akkor tanítottak meg valakit, ha a tanárának, a tananyag  rohamtempóban való leadása és az adminisztráció hegyekben elmerülés mellett volt ideje ezzel is foglalkoznia. Ha a rendszer fenntartása és az eszközükkel való törődés mellett volt ideje a céllal is foglalkozni. Ha a rendszer adta siralmas keretekből képes volt kitörni. Hogy milyenek a keretek, hogy milyenek a tanárok és mennyire tudnak a szakmájuk legjavát adva tevékenykedni, az igenis a kormány és az oktatásért felelős politikusok felelőssége. A kormány szabja meg, hogy milyen legyen a tanárképzési rendszer és milyenek legyenek a keretek, amiket a leendő tanároknak ki kell tölteniük majd. Rendszer szinten a kormány a felelős azért ha szerinte nem alkalmasak a magyar tanárok a versenyképes kompetenciák kifejlesztésére.

lineares-lernen-11.jpg

A gyermekekbe elültetett mentalistással is komoly baj van, amíg úgy megy el egy gyerek az iskolába, hogy a cél az 5-ös megszerzése. Amíg a diplomára úgy tekintenek a hallgatók, mint egy papírdarabra amiért sokat kell szenvedni, de aztán majd több pénzt kereshetnek vele, ha megszerezték végre. A tudás megszerzése pedig addig fontos csupán, amíg átszenvedik magukat az aktuális vizsgán. Ez a mentalistás nem a diákok hibája és nem is feltétlenül a pedagógusoké. Ez a rossz oktatási rendszer hibája, ami ezt sulykolja beléjük a kezdetektől fogva. Mert elsősorban az életben kell, hogy boldogulást biztosítson az oktatásban előcsalogatott és kicsiszolt képesség, nem pedig biblia, vagy múzeumi versenyeken.  

Új épületre van szükség és már régóta arra lenne szükség, méghozzá az alapoktól felépítve. Ehhez pedig az aktuális helyzet mély ismerete, tervezés, megértés és hosszú távú közös munka szükséges. Nem csak a szülők, a diákok és a tanárok részéről, de a különböző politikai oldalak részéről is. Finnországban a később sikertörténetté és példává váló oktatási rendszer alapjait lerakó törvényt 1968-ban fogadták el, az elméleti alapok lerakása ekkor történt meg. Kormányváltásokon és politikai oldalakon átívelően egészen 1982-ig tartott az új rendszer fokozatos átültetése a gyakorlatba. Ennek tükrében látszik, hogy ha igazán komolyan szeretnénk foglalkozni ezzel a problémával, akkor a könnyen jött, könnyen ment politikai hatalom ide kevés lesz. Ezt a problémát nem lehet egy, de még két ciklus alatt sem hatékonyan megoldani.

Valamilyen formájú egyezség, megállapodás és garancia kell, amelyben az elkövetkezendő évtizedeket jó eséllyel uraló politikai erők megegyeznek az elkövetkező 15-20 évben vitt oktatáspolitikai rendszer kereteiben. A változást pedig nem azonnal, 1-2 év alatt tapossák át a rendszeren, ahogy ez Magyarországon minden állami rendszerben szokás, hanem lassan, az érintettekkel egyeztetve, együtt dolgozva, kikérve a véleményüket, kompromisszumokat kötve velük is.

A magyar oktatási rendszer vagy így lehet jobb egyszer, vagy sehogy. Elnézve a jelenlegi magyar jobboldal állapotát ebben a kérdésben, sajnos messze vagyunk még ettől az egyezségtől. Amíg a Jobbik a 18. században él a gyermekek szüleiktől való elszakításával. Amíg a Fideszben a Palkovics Lászlók és Hoffmann Rózsák dominálnak a Pokorni Zoltánok helyett. Amíg a KDNP ebben a kérdésben is az ultrakonzervatív trollok pártjává silányult.

Ehhez a változáshoz a politikai feltételek ma nem adottak. De a politikában sokszor majdnem olyan gyorsan változik a helyzet, mint egy autóversenyen. A politikát pedig az emberek, a választók tudják a leggyorsabban megváltoztatni. Beszélnünk kell erről minél többet és készen kell állnunk majd a szembe jövő kompromisszumokra. Mert bár a mi generációnk és a korábbi generációk éltét már megnehezítették a silány keretekkel, amikre a ma oktatási rendszere épül, de az eljövendő generációk életét még könnyebbé tehetjük a holnap új oktatási rendszerével. 

Rajtunk is múlik.    

Tüntess akkor is, ha külföldön élsz!

2016.10.20. 08:37 Y-GEN

Orbán rendszere ellen a nyilvánosság az egyik legkeményebb fegyver és a világban ezért a nyilvánosságért mindenhol meg kell harcolni.

Papp Roland írása


Tegnap ebéd után elsétáltam a munkahelyemről tüntetni az Európai Bizottság épülete elé. Tüntettünk százan-százötvenen, főleg magyarok (de voltak „külföldiek” is). Olyanok tüntettünk, akik itt élünk Brüsszelben és akiket mélységesen felháborít az, ami a Népszabadsággal történt. Pontosabban szólva nem csak az, ami történt. Mert nem úgy volt ez, mint valami időjárási kellemetlenség, ami felbukkant a semmiből. Szándékosan, tudatosan aljas és felháborító módon bezáratták a legnagyobb példányszámú magyar napilapot. Ellehetetlenítették és megalázták a dolgozóikat! Lehet azt mondani, hogy aki külföldön él, annak mi köze az egészhez? Minek pofázik bele? Maradt volna itthon! De vérlázító dolgok történnek hazámban! Így attól függetlenül, hogy hol adózok, hol várok a buszra reggelente, mindent meg fogok tenni azért, hogy ne maradhasson szavak és következmények nélkül az, amit Orbán Viktor művel Magyarországgal. Tévedés azt hinni, hogy aki külföldön él, az eszköztelen az országa sorsa iránt. Ne tegyük meg a Fidesznek azt a szívességet, hogy szótlanul tűrünk.

1956 évfordulója alkalmából külön érdemes felidézni, hogy milyen volt azoknak a magyaroknak a kapcsolata a hazájukkal, akik a háború vagy a kommunizmus elől menekültek el. Nem túlzás azt állítani, hogy szinte minden magyarnak van olyan rokona, vagy ismerőse, aki a 20. század viszontagságai alatt került „Nyugatra”. Ők a legjobb esetben is csak úgy-ahogy tudták tartani a kapcsolatot az otthoniakkal. Talán mindenki ismer történeteket a távoli nagynéniről, aki már csak törve beszél magyarul, mert senkihez nem is tudott az anyanyelvén szólni évek óta.

Nem mindenki örömében, vagy jószántából, de az utóbbi években is több százezren hagyták el Magyarországot. Részben a technikai fejlődésnek, részben a politikának köszönhető, de a mai kor kivándorlója máshogy éli és élheti meg magyarságát, mint az ’56-os menekültek. Nemcsak arról van szó, hogy 2016-ban sokkal egyszerűbb hazaugrani karácsonyra és sokaknak elképzelhető terv, hogy hamarosan hazaköltözzenek. Mára az emberek napi kapcsolata is más a hazájukkal mint anno. Így a felelősségük is nagyobb lett a hazájuk dolgai iránt. Ha akarunk, napi kapcsolatban lehetünk az ország történéseivel, az emberekkel, a kultúrával  és a vérkeringés részesei maradhatunk. Persze megpróbálhatunk ettől elzárkózni is, mert a passzivitás Magyarországon is lehet túlélési stratégiának választani, de szerintünk nem érdemes. Nekem fontos, hogy tartom a kapcsolatot az otthoniakkal, magyar ételeket is főzök (igaz, a túróért és tejfölért a lengyel boltba kell mennem). Amikor berobbant Kis Grofó a magyar köztudatba, én is megismertem munkásságát. Ahogy azt is megtudtam egyből, hogy Rogán a mi pénzünkből rohant helikopterrel Kis Grofóra ropni, a hírt pedig a Népszabadság írta meg először. Az a Népszabadság, amelynek bezárásával a magyar nyilvánosság szűkebb és szegényebb lett. Orbán rendszere ellen a nyilvánosság az egyik legkeményebb fegyver és a világban (különösen Orbán rendszerében) ezért a nyilvánosságért mindenhol meg kell harcolni.

De ezért a nyilvánosságért mindenki tehet valamit. Be kell bizonyítani, hogy nem ők az új többség. Erre sok lehetősége van: annak, aki például hallja-látja valahol Orbánt nyilvánosan beszélni, az mutassa meg, hogy bizony őt nem képviseli. Aki külföldön van, az a saját környezetében is felelős azért, hogy mit gondolnak a hazájáról és a magyar emberekről mások. Ott ő a magyar nép képletes nagykövete, vagy képviselője. Ezt a felelősséget senki nem kérte magának, de ettől még létezik. Nem volt jó érzés többször, többeknek elmagyaráznom, hogy még a magyarok nem túl befogadó része sem gondolja úgy, hogy a menekültekbe bele kell rúgni. (Lehet, hogy tévedtem.) De kötelességünk bizonyítani minden fórumon, hogy a magyarok nem unták meg a demokráciát. És ha sokan, sokszor tüntetünk, külföldön is rájönnek majd, hogy itt nem arról van szó, hogy kicsit drágábbak Magyarországon a közbeszerzések, mint a szomszédos országokban. Magyarországon nagy a baj, és erről tudni kell, ez ellen tenni kell! Ezt mindenki elkezdheti azzal, hogy mesél a közeli ismerőseinek arról, hogy mi is történik otthon. Mesél arról, hogyan lopják szét az országot, de hogyan próbálnak sokan ez ellen tenni is. Nem azért, hogy eláruljuk a hazánkat. Hanem pont azért, hogy ne csak valami távoli idegen dolognak tűnjön az egész.

Aki messziről nézi, azt hiheti, hogy csak becsődölt egy nyomtatott újság. Van ilyen. Aki messziről nézi, nem biztos, hogy látja: a Fidesz vesztett a népszavazáson. És nem, a tegnapi Népszabadságért szervezett brüsszeli tüntetésre nem jött le az Európai Bizottság épületből, kezeit tördelve, az ott ülő Navracsics Tibor biztos úr, hogy elmondja, ez szerinte is túlment minden határon. Ahogy a Bizottság elnöke, Jean Claude Juncker sem veregette vállon a szervezőket, hogy ők is kiállnak a sajtószabadságért, ami az Unió oly’ fontos alapelve. De ha sokszor sokan elmondjuk, rákérdezünk, beszélünk róla, akkor nem lesz elég azt mondani, hogy aggodalommal figyelik az eseményeket. Válaszra kell bírni mindenkit. Persze végső soron a Fidesz-rendszer építőinek kell felelni. Tudjuk jól, a Fideszesek nem tűrik a kérdéseket, éppen ezért tegyünk meg mindent, hogy Magyarországon, Brüsszelben, Londonban, de a világ egyetlen pontján se legyen olyan hely, ahol legyintenek rájuk. Tudja mindenki és mindenhol: a mai magyar kormány lop, csal, hazudik. De a Fidesz nem a magyarokat képviseli, csak Orbán Viktort és haverjait.

Nemzeti egyezség

2016.10.19. 07:45 Derda Ádám

A nemzeti egység azt jelenti, hogy elfogadjuk azt, hogy sosem leszünk mindannyian egy véleményen. Hogy mindig lesznek másként gondolkodó táborok, oldalak és tömegek. Az igazi kérdés az, hogy lesz e köztünk lövészárok, vagy sem.

Új nemzeti egység jött létre, halljuk a miniszterelnök szájából, a bukott népszavazás után. Feltételezi ez azt, hogy volt régi egység is. Valószínűleg arra gondol, hogy a 2,7 millió ember 2010-es szavazatát, most 3,3 millió ember szavazata váltja fel 2016-ban. Nehéz ezt egységként leírni még akkor is, ha nem a 10 millióhoz, hanem a szavazásra jogosult 8,2 millióhoz mérjük. De hosszabb távlatban nézve sem igaz az, hogy volt valaha is nemzeti egység. Mert ebben a formájában, ahogy a jelenlegi hatalom beszél róla - hogy a teljes magyar társadalom, vagy legalábbis annak nagy része, egy kérdésben egyazon állásponton van - sosem létezett.

A fogalom átértelmezésére van szükség ahhoz, hogy az elérhető, a reális, a nem csak az utópiák világában létező nemzeti egységet megtaláljuk. A nemzeti egység reális olvasatban azt jelenti, hogy elfogadjuk azt, hogy sosem leszünk mindannyian egy véleményen. Hogy mindig lesznek másként gondolkodó táborok, oldalak és tömegek. Az igazi kérdés az, hogy lesz e köztük lövészárok, vagy sem. Illetve hogy marad e a lövészárok köztünk, ami olyan régóta megvan már, hogy nem is nagyon emlékszünk azokra az időkre, amikor még csak a távolság volt meg, de az árok még nem tátongott. Maradjunk reálisak! A cél a lövészárok és vele a frontvonal felszámolása lehet. Könnyes szemmel egymásra borulás és egy vélemény alatt összeforrás nem is volt és nem is lesz soha.

Egymás fajdalmainak, traumáinak és érzéseinek tiszteletbe tartása lehet az első lépés. Aztán tehetjük meg a következő lépést, hogy érdemi vitát folytatunk. Olyan vitát, amiben nem egymás megsértéséé és a negatív érzésekre hatásé lesz a főszerep. A vita végén pedig, ideális esetben, kompromisszum kell hogy szülessen, vagy más szóval egyezség. Mert a nemzetről való gondolkodásban nagyon is van helye az érzelmeknek, a hősöknek és a negatív példáknak is. De nem hagyhatjuk, hogy az érzelmeink beszűkítsék a látóterünket. Hogy csak a célt lássuk meg, de az akadályokat már nem. Nem követhetjük el újra és újra ugyanazokat a hibákat. Az érzelmeinkkel a szívünkben, de empátiával és racionalitással a fejünkben érdemes csak gondolkodni a múltunkról ugyanúgy, mint a jelenünkről és a jövőnkről.    

És akkor talán majd nem a rendszerváltásokkal együtt cserélődnének a Kossuth tér szobrai, és nem adja át egymásnak a helyet vissza-visszatérően Károlyi és Tisza. Mert baloldaliként talán sokan el tudják fogadni azt, hogy Bethlen István szobrot kapott. Ugyanúgy jobboldaliként is, hogy Nagy Imrének is van. Abban egyetértés van, hogy sem Rákosi, sem Szálasi nem érdemel sem utcanevet, sem emlékművet. De Horthy és Kádár még pozitívan él a nép egy részének emlékezetben és amíg egyik tábornak az egyik az angyal, és a másik az ördög, ugyanúgy működik ez fordítva is sajnos. Itt kezdődhetne a nemzeti kompromisszum, vagy nemzeti szolidaritás, egymás érzései és emlékezete iránt. Hogy tudjuk, hogy a terek és az utcák mindannyiunkéi, közös életünk helyszínei. És még ha valaki szívesen is látná ott őket, a megosztottságuk miatt nincs helye ott sem Horthy, sem Kádár szobornak. Ennek a két történelmi figurának nyilvános emléket állítani nem más, mint a nemzettársaink érzéseivel való nem foglalkozás, érzéketlenség és szűklátókörűség. Ha valami, akkor ez rombolja a józan párbeszéd és az ésszerű egyezség létrehozását.

Akkor lesz nemzeti egység, vagy inkább nemzeti egyezség, ha egyre többen elkezdünk figyelni egymásra végre. Ha nem szakadnak szét családok és barátságok, csak azért, mert kiderült, hogy nem vagyunk egy véleményen. Ehhez persze kell egy más hangnem, egy más hozzáállás. Kell az, hogy ne a nem létező betelepítésekről és vizionált hazaárulókról szóljon a vita. Ehhez kell majd egy új generáció a politikában. Ezt a munkát nem lehet sem Orbán Viktorral, sem Lázár Jánossal, sem Kovács Zoltánnal, de Vona Gáborral és Gyurcsány Ferenccel sem, nem hogy véghezvinni, de elkezdeni sem. Ők ásták és ássák most is a lövészárkokat. Ők beszélnek hazaárulókról, a kultúránkat megsemmisítő menekültekről, vagy éppen 23 millió román munkavállalóról. A feladat se nem lesz könnyű, se nem lesz rövid. De csak akkor folytathatunk értelmes vitát, ha az erre alkalmas szereplők is megjelennek majd hozzá, minden oldalon.

Nem fogjuk azt kérni, hogy önként, távozzanak a közéletből az előrehaladást gátlók. Mi nem kérni fogjuk, hanem tenni fogunk azért, hogy elveszítsék a befolyásukat, hogy az legyen a sorsuk, ami az erkölcsi színvonalukhoz illik. A feledés.

Most vasárnap is tehetünk valamit ezért. Elmehetünk a Kossuth térre és kifejezhetjük véleményünket az ott fellépő miniszterelnöknek. A cél nem szentesíti az eszközt. Mi nem fogjuk megtiltani Orbán Viktornak, hogy megszólaljon. Nem fogjuk meghekkelni a technikát sem. Egy egyszerű és mindenki számára szabad véleménynyilvánítással fogjuk megmutatni neki azt, hogy milyen lenne az élete, ha nem csak a párttársai és legközvetlenebb hívei előtt merne megszólalni. Ha nem menekülne el folyton a kritikák, a vita és a kényelmetlen, de éppen ezért inspiráló és a megegyezés felé mutató szituációk elől. Megtudja majd, hogy milyen érzés az, amikor szeretne mondani valamit, de nem tud. Megtudja, hogy milyen érzés másfél hete Népszabadságnak lenni. Tükröt tartunk elé, amibe ő ismét nem mer majd belenézni. Ami elől ismét elhúzza majd a fejét. Amiről nem vesz majd tudomást. Helyette tovább nézegeti majd a róla készült, számára kedves, de a valóságtól mérföldekre lévő festményt. Mert egy tükröt el lehet kerülni. Kettő is, sőt hármat is. De eljön majd a pillanat, amikor már kész tükörszobában találja magát a miniszterelnök Úr. Ahonnan nem tud majd elfutni. Ahol nem lesz majd sem sarok, sem vészkijárat. Akkor majd szembe kell néznie Önmagával, és el kell számolnia azzal amit tett, illetve amit nem tett.       

              

A kezdet vége

2016.10.05. 09:30 Derda Ádám

Nem csak szimplán túltolták ezt a kampányt. A varázs veszett el és a bizalom. A bizalom, ami talán már két éve sem volt meg. De a szerencse, akkor még mentőmellényt dobott a kormánypártnak, a menekültkrízis formájában. Ezzel tudott csak úszni Orbán Viktor, az elmúlt másfél évben. Most azonban a mentőmellény kilyukadt, ő pedig magára marad, segítség nélkül, a nyílt tengeren. Most kiderül, mennyire engedelmeskedik még neki a víz.

Erőltetett mosolyok, megjátszott örömpillanatok, gépies vállveregetések, gyenge színjáték. Így festett a kormánypárt vasárnap esti „győzelmi” színpada. Már csak a magából kikelt rendező hiányzott a képből, aki lehordja a társulatot, hogy szedjék össze magukat, mert ha élesben is így fognak játszani, akkor a nézők visszakérik a jegy árát. Aki sokat volt színházban és sok színdarabot látott már, az biztosan átlátott ezen a gyenge játékon. Láthatta az arcokra írva, hogy ők is tudják azt, ami egyértelmű. Vereség ez, hosszú idő után az első komolyabb.

Régóta először nem volt képes a kormánypárt a számára legfontosabb témában elérni azt, ami célul volt kitűzve. Mert ha az utóbbi 6 év után, a miniszterelnöknek arról kell magyarázkodnia, hogy ez vereség-e, vagy sem? Erős eredmény-e, vagy sem? Meggyengült-e az érdekérvényesítő képesség, vagy sem? Az már vereség.

Akik a Fidesz gyors bukásában bíznak, azoknak valószínűleg csalódniuk kell, mert a Fidesz még mindig a legtámogatottabb párt, még mindig erős. De a legyőzhetetlenség mítosza most már végleg tovaszállt.

Winston Churchill szavai fejezik ki talán a legjobban, ennek a vereségnek a jelentőségét:
„Ez nem a vég. Nem is a vég kezdete. De talán ez a kezdet vége.”

Mert ez a kormánypárt nem hibátlan, nem sebezhetetlen, nem legyőzhetetlen. Igen is meg lehet őket verni, túl lehet járni az eszükön, csak kellőképpen ismerni kell hozzá a gondolkodásukat. Mert az a populista, demagóg, félelmekre építő, visszahúzó és konzerváló stratégia, amit ők alkalmaznak, hátránnyá is tud válni, ha megfelelően reagálunk rá. Ha megfelelően kifejezzük, hogy Brüsszelben észre lenne szükség, nem pedig izomra. Ha izomnövelésre vágyik a miniszterelnök Úr, akkor fogadja el, a hasonlóan instabil erkölcsi tartású képviselőtársától kapott hétfői invitálást. Ez az a színvonal, amit meg kell haladnia a magyar közéletnek ahhoz, hogy egy élhető, egyenlő feltételeket és lehetőségeket biztosító országot építsünk fel. Ahol majd talán a parlamenti vita is a sorsunkat befolyásoló nagyobb és kisebb kérdésekről szól majd, nem pedig arról, hogy ki mennyire korrupt, vagy kinek mekkora a bicepsze. Az elsőt a bíróságon vagy a börtönben, a másodikat pedig a kocsmában vitatják meg, ha minden a helyén van egy közösségben. 

Rekord összegből, rekord méretű gyűlölet felszításával sem tudták érvényes szavazásra bírni a magyar nép felét sem. Mert a többség, akik otthon maradtak és érvénytelenül szavaztak, ők azt üzenték a kormánynak, hogy elég volt abból, hogy folyton hülyének néztek. Elég volt abból, hogy ha szökő évente egyszer is fontos problémával kezdtek el foglalkozni, akkor is bárcsak ne tettétek volna. Hogy a hatalom megtartásáért nektek semmi sem drága. Hogy nem létező fegyverekkel harcoltok, nem létező ellenségekkel szemben. Görgey és a Hunyadiak pedig a fejüket fogva, kínosan nevetnek valahol. Ők tudták, hogy mit jelent szemben állni egy ellenféllel és mit jelent harcolni. Ti pedig legfeljebb egy gallyat csapkodtok egy fakarddal, amíg nem szól rátok az erdész. 

A bizonyíték egyértelmű, a Fidesz folyamatosan veszít a befolyásoló képességéből. Nem tud már úgy hatást gyakorolni a népre, mint eddig. Hiába a pénz, hiába az erkölcsi és intellektuális mélységekbe ugrás a kommunikációban. Hiába vádolják az ellenfeleiket azzal, amit ők tesznek folyamatosan. Nem csak szimplán túltolták ezt a kampányt. A varázs veszett el és a bizalom. A bizalom, ami talán már két éve sem volt meg. De a szerencse, akkor még mentőmellényt dobott a kormánypártnak, a menekültkrízis formájában. Ezzel tudott csak úszni Orbán Viktor, az elmúlt másfél évben. Most azonban a mentőmellény kilyukadt, ő pedig magára marad, segítség nélkül, a nyílt tengeren. Most kiderül, mennyire engedelmeskedik még neki a víz.

Identitás álság

2016.09.27. 10:00 Derda Ádám

Ezen a napon nem csak a szavazófülkékből, hanem rendhagyó módon a fotelből, vagy a kertből is tudunk szavazni. Teljen úgy ez a vasárnap, ahogy minden átlagos vasárnap szokott telni. Nincs ilyenkor dolgunk, sem az iskolák, sem az óvodák, sem egyéb intézmények környékén. És ha ki is mozdulunk véletlenül. Ne engedjünk a csábításnak! Ne válaszoljunk egy olyan kérdésre, amiben egymásra halmozzák a hazugságokat, mert egy ilyen kérdésre nincs jó válasz. Cinikus kérdésre maximum cinikus mosollyal, majd néma továbbállással érdemes felelni. 

Védjük meg Magyarországot, mert szeretnénk a kultúránkat olyannak megőrizni, amilyen most. Nem szabad követnünk a nyugati példát, mert ők elveszítették eredeti mivoltukat, védtelenné váltak, identitás válságban vannak. Ez a fő üzenete a jelenlegi kormány népszavazási kampányának.

Belső félelmekre épít, mert tudja, hogy az emberek egy része, ösztönösen tart a változástól.  Az embert belülről fakadóan töltik el furcsa érzések, ha átépítik a főteret, ha kinő a földből egy új gyár, vagy utca, vagy ha egy idegen család költözik a szomszédba. Ugyanúgy, mint ahogy az emberi élet minden részlete, a kultúrák és a nemzetek is folyamatosan változnak, formálódnak, igazodnak bizonyos tendenciákhoz. Hogyan mondhatta volna azt Eötvös József, Széchenyi István, vagy Deák Ferenc a reformkorban, hogy maradjunk olyanok, mint amilyenek most vagyunk, hisz ez az állapot az, amire vágytunk, ennél több nem kell soha. Nem mondtak ilyet sem ők, sem a felelős államférfiként viselkedő elődeik és utódaik sem. Mert ők tudták, hogy a változás szükségszerű, előremutató és elfutni nem lehet előle, csak elszenvedni lehet azt, hogy nem készültünk fel rá, vagy éppen nem veszünk róla tudomást.

Orbán Viktor a helyett, hogy vezetné ezt a nemzetet, hogy a változás szükségszerűségéről és annak mikéntjéről folytatna nemzeti konzultációt, e helyett az értelmetlen megfutamodásra és a jelen állapot befagyasztására csábít mindenkit. Ő az az ember, aki megfogná Széchenyi kezét az 1825-ös országgyűlésen, mielőtt felajánlja egy évi jövedelmét, vagy lebeszélné a Hitel című munkája kiadatásáról. Azt mondaná neki, hogy ne tedd, nem tökéletes ez az állapot, amiben vagyunk, de működik. Mi történik, ha a változás, amit ajánlasz, feszültségekkel jár? Nem kockáztassunk! Ő az az ember, aki el akarja hitetni velünk, hogy meg lehet nyomni a pause gombot úgy, hogy az idő megálljon és a jelen állapot így maradjon, ahogy most van.

Nincs ilyen gomb. Soha nem is létezett! Mert ahogy a jelenlegi magyar nemzet nem azonos az 1916-ossal, az pedig az 1816-ossal(és így tovább egészen a magyarok őshazából való elindulásáig), ugyanúgy a 2016-os magyar nemzetet sem lehet bekonzerválni egy meglévő állapotba. A miniszterelnök viszont nem először és valószínűleg nem is utoljára, egy nem létező veszéllyel fenyegetőzik. Válaszként pedig azt ajánlja, hogy ez ellen tegyünk meg egy olyan lépést, ami képtelenség.

Ahogy az egymás után felnövekvő újabb és újabb generációk is folyamatosan változnak, úgy egy nemzet se maradhat ugyanolyan örökké. Nem is maradtunk meg egy adott állapotban soha, és ez a kultúránktól, a mentalitásunkon és az etnikai összetételünkön át, az identitásunkig, igaz mindenre. Mert az európai identitás és a magyar identitás között nem vagy van, hanem és. Ennek a megértése pedig nem politikai oldalakhoz való tartozás kérdése, mert a magyar jobboldalon is vannak olyanok, aki láthatóan érti ezt. Az európai identitás pedig nem leváltja a nemzetit, hanem kiegészíti azt.

Érzelmi töltetet kell, hogy adjon, a már meglévő politikai intézményrendszernek, hogy ne csak úgy gondoljunk Európára, mint Dagobert bácsi távoli páncéltermére, amiért kínos könyöklést folytat 7 évente néhány Kelet-európai állam vezetője, hogy aztán majd sikerként könyvelhesse el azt, hogy több pénzt kapunk ezután, mint eddig. Azt nyilván elfelejtik kiemelni, hogy minél jobban le van maradva valaki az EU átlagfejlettségétől, annál több pénzt kap.

Az európai identitás nem lehet csak ennyi, ennél többel, érzelmi viszonyulással kell, hogy rendelkezzen. Méghozzá pozitív viszonyulással. Ezt szolgálja az Erasmus program. Ezt szolgálhatja az Európai bérlet. Hogy kinyílt látótérrel, magáénak érezzék a felnövekvő nemzedékek nem csak az országukat, de a kontinensüket is. Hogy kialakuljon a már meglévő települési, lokális, vallási és nemzeti identitások mellé, egy közös európai identitás, aminek a funkciója nem más, minthogy összetartsa, az egyébként sok helyi érdekkonfliktussal és történelmi sérelemmel terhelt népeket. Mert csak közösen lehetünk sikeresek és felelhetünk meg azoknak a kihívásoknak, amikkel az elkövetkezendő évtizedek és évszázadok fognak szembe állítani minket, a kontinensünket. Arra szövetkeztünk, hogy a belső konfliktusainkat nem a kocsma, meg nem is a grund szabályszerűségei alapján rendezzük le. Hanem civilizált módon beszélünk egymással és megértjük egymást. A beszédnek pedig higgadtnak, kompromisszumkeresőnek kell lennie. Mert ki áll szívesen szóba, a fenyegetően üzengető szomszéddal?    

De a komoly konfliktusoknak, ha úgy tetszik válságoknak is lehet identitás formáló hatása. És ha akarjuk, a lehetőséget is megláthatjuk az olyan problémákban, mint a menekültválság. Mert bár létezése óta először az Európai Unió komoly belső válsággal küzd, de ez a válság komoly esély is egyben. Mert először történelmünk során, egy nagy európai közösségként gondolkodhatunk. Úgy tehetjük fel a kérdést, hogy mi, európai nemzetek, hogyan oldjuk meg ezt a kérdést.

És ez egy lehetőség. Ez válhatna egy identitás formáló pillanattá. De ahhoz, hogy azzá legyen, előbb félre kell tolnunk az olyan kérdéseket, amik a figyelmünk elterelését szolgálják. Amik azt akarják elérni, hogy ne a lényegessel foglalkozzunk, hanem valami soha sem létezettel, aminek a célja az európai népek egymás ellen fordítása, ellenségek keresése és találása, akár országok, akár népek, akár városok formájában. Mert Brüsszel egy város, és mint ilyennek, üzenetrögzítője és postaládája sincs. Az Európai Unió pedig nem akar és nem is tud betelepíteni senkit, sehova. A javaslat arról szól, hogy mindenki vegyen ki arányosan a részét abból a munkából, aminek keretében megállapítjuk, hogy ki a menekült és ki nem az. Aztán akiről bebizonyosodik, hogy menekült, az megkapja a menekültstátuszt, aztán pedig abban az országban telepedik le, amelyikben szeretne, és amelyik fogadja is őt. Az Európai Unió nem tud, és nem is akar ebbe beleszólni, a mi kormányunk pedig már a kérdés feltevésekor is szégyenteljesen hazudik, történelmi szempontból pedig nevetségessé teszi magát. Ezen pedig csak azért nem tudunk nevetni, mert maradandó, hosszútávú károkat okoz azzal a kommunikációval, amire magát valamire is tartó, értelmes és tisztességes ember nem vetemedik.

Ez a nap (október 2.), nem egy kiemelkedően fontos nap az országunk és a népünk jövője szempontjából. Viszont fontos nap, a már régen megöregedett és tekintélyelvűvé váló, "fiatal demokraták" szempontjából. Egyedül az ő politikai érdekeik szempontjából fontos vasárnap ez. A hatalom elvesztésének rémálmából riadtan ébredő Orbán Viktornak fontos ez, aki úgy tűnik, hogy a hosszútávú károkozástól sem riad vissza, hogy az árnyai elől el tudjon futni. De ezek az árnyak előbb, vagy utóbb, de utol fogják őt érni. Ha megfelelő választ adunk vasárnap, akkor talán előbb.

Ezen a napon nem csak a szavazófülkékből, hanem rendhagyó módon a fotelből, vagy a kertből is tudunk szavazni. Teljen úgy ez a vasárnap, ahogy minden átlagos vasárnap szokott telni. Nincs ilyenkor dolgunk, sem az iskolák, sem az óvodák, sem egyéb intézmények környékén. És ha ki is mozdulunk véletlenül. Ne engedjünk a csábításnak! Ne válaszoljunk egy olyan kérdésre, amiben egymásra halmozzák a hazugságokat, mert egy ilyen kérdésre nincs jó válasz. Cinikus kérdésre maximum cinikus mosollyal, majd néma továbbállással érdemes felelni. 

Kellemes, csendes, szavazás mentes vasárnapot mindenkinek! 

Keresztény néplélek?

2016.09.15. 11:30 Y-generáció

Nem vagyok megkeresztelve és hívő sem vagyok, de lehet, hogy most közelebb érzem magamhoz a pápát, mint amennyire ők valaha is érezték.

Rády Magdolna írása


Hiszem, hogy az ember alapvetően jó. Sokan próbáltak már sokféleképpen kiábrándítani, de hiszek a hazámban, hiszek a benne élő emberekben.

Már jó ideje kavarognak bennem érzések és gondolatok a kormány kommunikációjával kapcsolatban, de most jutottam oda, hogy ki kell írnom magamból. Eljutottam oda, hogy képtelen vagyok megérteni és felfogni. Kérdések vannak bennem leginkább.
Miért kell ezt? Miért jó? Hová fog vezetni? Milyen jövő áll előttünk?

Az ország nagyobbik része kereszténynek vallja magát, körülbelül 5,5 millió ez a szám. Mégis az országban idén rekordot döntött az idegengyűlölet. Már nem is próbálom megérteni, hogyan fér össze a szeretetre és elfogadásra épülő igaz hit, a gyűlölettel, de úgy tűnik igen jól megvannak kéz a kézben kis hazánkban. A pápa, aki a legfőbb egyházi vezető, azt mondja, hogy légy emberséges, tárd ki a kapukat, mert pokolra kerülsz, ha nem teszed. Akkor a magyar keresztény egyházak miért gyűlölnek?! Nem vagyok se megkeresztelve, se hívő nem vagyok, de lehet, hogy most közelebb érzem magamhoz a pápát, mint amennyire ők valaha is érezték.

Az emberek nagy részéhez csak a kormánymédián keresztül jutott el a bevándorlás téma, és már ott is félnek, ahol egy darab menedékkérő sem járt.

Félnek.

Fel sem tudom fogni ésszel, ez a félelemkeltő és uszításra épülő kormánykommunikáció milyen pusztítást végez pszichésen és hogyan mossa át az agyakat, visszarepítve évtizedekkel, vagy inkább évszázadokkal a múltba. Nehogy egyszer véletlenül is pozitív és elfogadó nép legyünk, maradjunk inkább míg világ a világ, a legboldogtalanabb nemzetek sorában.  

Ez a kampány az emberek legrosszabb oldalát hozza ki, arra a gyengeségre és gyarlóságra épít, ami mindenkiben jelen van és könnyedén felszítható. Csak a megfelelő kommunikáció kell hozzá.

Mennyi pénz és energia. A pénz részéről már nem is ejtek szót, hisz mindenki tudja, a népszavazás költsége a csaknem 5 milliárdos lebonyolítási költségekkel együtt a 8 milliárdot is meghaladhatja.

Inkább az energia részéről írnék kicsit. Álljatok meg egy percre és gondoljatok bele, mi lett volna, ha ezt az energiát pozitívan használják fel és jó szóval kampányolnak. Melyik tett volna jobbat, ennek az amúgy is borúlátó, depresszióra hajlamos népléleknek?

Tedd fel magadnak a kérdést. Mi visz előre? Ha folyamatosan rettegésben vagy? Ha félned kell, mert a csapból is az folyik, hogy veszélyben van a munkád, a hazád, a kultúrád?

Szerintem az visz előre, ha képesek vagyunk önállóan gondolkodni és elővesszük a jobb felünket. Ha nem kirekesztünk, hanem elfogadunk. Ha pozitívan állunk egymáshoz és másokhoz. Lehet nevetni, hogy már csak a világbéke hiányzik a sorból, de ha ugyanannyiba kerül jónak és pozitívnak lenni, mint rossznak és negatívnak, akkor mit választasz? Nem ártott senkinek, de már utálod? Miért?

Egymás között sem jeleskedünk elfogadás és segítségnyújtás tekintetében sokszor, erre még rátesznek egy lapáttal. Ahelyett, hogy a jobb felünket erősítenék. Ez az a rombolás, amit sosem fogok ennek a kormánynak megbocsátani. A lopott pénzek egy dolog, de mikor a néplélekben tesznek kárt, az ország szívét mérgezik. A magyar keresztény egyházak pedig asszisztálnak ehhez, szégyenteljes, de egyre inkább elkeserítő módon, meghazudtolva és kicsúfolva azokat a jó, pozitív és előremutató gondolatokat is, amik megtalálhatóak és megfontolandóak a keresztény tanításokban. Erre nincs mentség, nem lehet mentség a nagy keresztény egyházak állami támogatástól való függése sem, mert nem mutathat senki úgy példát, hogy pénzért adja el a lelkét. Annyira maradtak keresztény szellemi vezetők mára ők, amennyire Orbán Viktor nemzetegyesítő államférfi, bár ő soha nem is volt az.  

Lassan árad szét a méreg, és egyre jobban félünk, rettegünk, bezárkózunk egy nem létező ellenség elől. Nekem nem a menedékkérő az ellenség, hanem az, aki szándékosan milliárdokból arra buzdít, hogy negatív gondolataim legyenek embertársaimmal kapcsolatban és indulatokkal teljen meg a szívem. Jöhetnek a fogadjak be emberbaráti szeretetből egy migránst kezdetű kommentek, amiknek ugyanaz az alapja ami a kormánypropagandának . Ezekre itt és most válaszolnék is, hogy nem arról szól az írás, hogy dédelgessük a terroristákat, egyszerűen annyit kérek, hogy legyünk emberségesek egymással és azokkal, akik egy háború elől menekülnek (soha ne ítélj meg egy másik embert, míg egy mérföldet sem jártál a cipőjében) és egyébként az országunkat, kultúránkat, népünket egyáltalán nem fenyegetik.
Ne dőljünk be az érzelmi káoszteremtésnek!