A Pride egy pillanatfelvétel abból a Magyarországból, amilyet majd mi szeretnénk egyszer látni magunk körül. Egy szolidáris, elfogadó, toleráns Magyarországból. Ahol békében sétálnak egymás mellett meleg és heteró párok.
A történet nem régi, de nem is annyira új. Nem is annyira különleges, csak az én történetem a társadalmi nyomás alól való szabadulásról. Út a tanult nemtörődömségből, az elfogadás felé.
Vidéken nőttem fel, annak minden előnyével és hátrányával, minden szépségével és sötét zugával együtt. Hiszem és vallom, hogy a hagyományoknak két fajtája van. Amelyik hasznos és megtartandó és amelyik káros és eltörlendő. A vidéki kis falvak Magyarországa az a hely, ahol minden hagyomány tovább él. A jó és rossz is egyaránt.
A klasszikus kisközösség világos elvárásokat támaszt a felcseperedő gyermekekkel szemben. Legyen felesége, kocsija, háza, stabil és valódi munkának tekinthető munkája, látogassa az anyját, ápolja a nagyapja sírját, legyen rendes dolgos ember, mint a többiek is a falu nagy családjában. Minden, ami ebből a megszokott sablonból kilóg, az furcsa és minimum érdemes tőle tartani a 3, vagy inkább 4 lépés távolságot. Ehhez nem is feltétlenül kell találkozni a sablonból kilógó egyénnel, mint ahogy én sem találkoztam húsz éves korom előtt sem zsidó, sem meleg emberrel, vagy inkább csak nem tudtam róla. Minél nagyobb a távolság és a különbség, annál nagyobb a potenciális félelem és a felkorbácsolható gyűlölet és elutasítás.
Nem voltam mindig híve a Pridenak. Nem is elleneztem igazából, egyszerűen csak nem érdekelt. Akarva akaratlanul az ember enged az elvárásoknak. Mert egy buzi vicc után is azt nézik ki, aki nem nevet rajta és arra néznek furcsán, aki azt meri mondani esetleg, hogy ez nem vicces. A környezetünkben élők sokszor véresszájúan buziztak, vagy éppen zsidóztak, mi pedig általában azok voltunk, akik nem mondtak erre semmit, akik nem is nevettek ezen, nem is helyeseltek, néha pedig felemelték a hangjukat ez ellen. De az árvízzel hiába kiabál az ember, úgyhogy azt az útravalót kaptam mindig, hogy rájuk kell hagyni, ők azok akik nem megváltoztathatóak. Ha a saját véleményt őrizve, de konfliktus mentesen akar valaki élni egy kis faluban, akkor ez lehet logikus életstratégia. Mert fontosabb sokszor az, hogy számíthassak a szomszédra, ha el kell kérnem az utánfutóját, vagy ha fel kell hasogatnom a fát és csak neki van láncfűrésze. Mert napi szimbiózisban élünk és ebben szép vagy nem szép, nem elsődleges kérdés az, hogy ki mit gondol a melegekről vagy a zsidókról. Ez csak mint valami távoli, teljesen más világban jellemző jelenség merül fel beszédtémaként. Ez a magyar vidék realitása ma.
De az én életem úgy alakult, hogy a faluból a városba, majd a nagyvárosba kerültem, ahol találkoztam hús vér, melegekkel, akik a melegségüket büszkén vállalták. Ahol egy büszke zsidó volt a kedvenc tanárom az egyetemen, aki az órájára csak provokatív céllal beülő megszédült fiatal srácok kérdéseire is kimérten, higgadtan és egyenesen válaszolt. És ahol igenis fontos kérdéssé vált mindez. És ha ma megyek vissza a falumba, ma már nem tűrném el szó nélkül azt, amit 8-10 évvel ezelőtt még eltűrtem. Mert megbizonyosodtam arról, amit addig is tudtam és gondoltam, csak nem tapasztaltam, hogy senkinek nincsen se szarva, se patája. Érzései és gyarlóságai vannak mindenkinek, mindegy hogy faluba vagy városba, melegnek vagy heterónak születik-e meg. Nem mondom utólag sem, hogy feltétlenül könnyű volt a találkozás. Mert bár soha nem voltak előítéleteim, mégis furcsa, amikor először találkozol egy olyan emberre, akiről addig csak hallottál.
Ez után értettem meg igazán a Pride értelmét. Miután lettek meleg ismerőseim. Az én gyarlóságom az volt, hogy előtte engedtem a társadalmi szokások nyomásának. Magamra vettem egy rossz és káros nemtörődöm mentalitást és hiába mondjuk erre azt, hogy ezt a mentalitást a mai napig az ország többsége magáénak tudja minimum. Ettől még egy kisfaluban élő meleg lánynak vagy fiúnak borzalmas lehet az élete nap mint nap. Ezért is fontos, hogy legyenek olyan alkalmak, amikor komoly beszédtémává emelkedik az, amit a Pride képvisel. És váljon beszédtémává a főváros után majd az egyre kisebb településeken is, ahogyan azzá vált idén Erdélyben is. Én elsősorban ezért leszek ott a Pride-on, mert Pride-ot a magyar vidéknek is!
A Prideon azok vesznek részt, akik hisznek abban, hogy egy napon majd nem lesz szükség erre. A Pride az elfogadásról szól, arról, hogy ne legyen ez többé szempont, amikor megítélsz egy embert. De nem várható el, hogy mindenki magától jusson el a felismerésig. Ehhez idő, türelem és mindenek előtt párbeszéd kell a témáról, mert egy berögzül mentalitással állunk szemben és egyenlőre még neki fúj a szél, de nyaranta, egy rövid pillanatra megfordul a széljárás.
A Pride egy pillanatfelvétel ugyanis abból a Magyarországból, amilyet majd mi szeretnénk egyszer látni magunk körül. Egy szolidáris, elfogadó, toleráns Magyarországból. Ahol békében sétálnak egymás mellett meleg és heteró párok. Ehhez azonban még sok víznek kell lefolynia a Dunán, sok és nehéz vitát kell megvívni. A Pride egy alkalom is minden évben, hogy – ha ideig-óráig is – „napirendre” kerüljön ez a téma. Különösen fontos ez most 2017-ben, mert az utóbbi időben több ellenzéki politikus és aktivista szexuális orientáltsága vált a kormány céltáblájává. Úgy látszik, hogy ők is értik a mélyen megbúvó mentalitás működését, de ők nem a változtatását, hanem a konzerválását és kihasználását tűzték ki célul. Nekem többek között ezért is fontos a Prideon való részvétel.
Mi hiszünk egy elfogadó és toleráns Magyarországban!
