Nem akartam viselni, mert úgy éreztem, hogy sokan az én ízlésemnek giccsesen, túlságosan gyakran hordják, és mint jelképet amortizálják ezzel. Rájöttem azonban, hogy a mellőzése az én hibám is volt. A kokárda viselése ugyanis rólam és a kokárdáról szól.
Az ünnep nem szabad, hogy a politikáé legyen. Nem szabad, hogy a veszekedés és az ellentétek uralják. Pedig az ünnep egy régmúlt sikeres politizálás emléke. Politizálás volt forradalmat csinálni 1848-ban, ahogy politizálás volt forradalmat csinálni 1956-ban is, a politizálás pedig mindig ellentétekkel és véleménykülönbségekkel jár. Véleményegység hiányában a világot, a múltat és a jelent különbözőképpen értelmező közösségek, ha úgy tetszik „táborok” léteznek. A probléma nem az, hogy különböző véleményű közösségek léteznek, mert nem az egy véleményre jutás a nemzeti egység lényege.
A probléma igazi valója az, hogy ezek a közösségek országszerte élnek egymás mellett elszeparálva úgy, hogy nem is találkoznak egymással. Csak hallottak róla, hogy léteznek teljesen másképpen gondolkozók is, de hogy van e szarvuk vagy patájuk, abban már nagy a bizonytalanság. És nem is segít Nekik a mai politikai légkör abban, hogy kíváncsivá váljanak.
Politikáról beszélni nyíltan olyan manapság, mint a legbensőbb magánügyekről beszélni. Szégyellni való, takargatni való, négy fal közé vagy még szűkebb keretek közé valónak tartja ezt a tízmillió polgár legnagyobb része. És közben nem ismerjük egymást, nem vesszük észre, hogy valamit mégiscsak kezdenünk kell azzal az állapottal, hogy a nép egy része valamiről azt gondolja, hogy fehér, míg a másik része pedig ugyanarról azt, hogy fekete. Aztán a mindennapi valóságunk nem fehér és nem is fekete lesz, hanem szürke. Pedig lehetne színes is.
Miközben a tegnapi napról sokan nyilatkozták szomorúan azt, hogy ez a nép csak veszekedve tud ünnepelni is, én mégis pozitív érzésekkel zártam a napot. Mert tegnap nem először és nem is utoljára történt meg az, aminek sokkal többször kellett volna megtörténni az utóbbi hét, tíz vagy huszonhét évben. Mert tegnap ezek az egymás mellett élő világok találkoztak végre. Mint minden ilyen találkozásnál, tegnap is volt feszültség és sok bántó szó is, de a korábbi alkalmakhoz képest békésebben volt képes két közösség kifejezni a tetszését és a felháborodását egyszerre. A néhány elcsattanó pofon és méltatlan mondat nélkül azt is mondhatnám, hogy szeretnék egy ilyen országban élni. Ahol a füttyülésre nem pofon, hanem „Viktor, Viktor” a válasz. Ahol találkozik egymással a két világ és még ha a véleményük gyökeresen ellentétes is a rendszerről vagy az azt megtestesítő szónokról, de képesek ezt méltósággal együtt kifejezni úgy, hogy az összetartozásunkat kifejező kokárda ott van mindenkinek a mellkasán.
Pedig az én mellkasomon sokáig nem volt ott. Nem volt ott azért, mert túlságosan átpolitizáltnak gondoltam. Nem akartam viselni, mert úgy éreztem, hogy sokan az én ízlésemnek giccsesen, túlságosan gyakran hordják, és mint jelképet amortizálják ezzel. Rájöttem azonban, hogy a mellőzése az én hibám is volt. A kokárda viselése ugyanis rólam és a kokárdáról szól. Ő a magyarságom egyik kifejezése, és hogy mit értek a magyarságom alatt az csak is rajtam múlik, és csak is én mondhatok felette ítéletet. Ezekkel a gondolatokkal a fejemben tegnap reggel az Astoriánál odasétáltam egy bácsihoz, aki csupa olyan dolgot is árult, amit egyébként se nem vennék meg tőle, se nem tennék ki sehova szívesen. Például alumínium Horthy Miklós arcképet, vagy árpádsávos zászlót, de volt nála kokárda is szerencsére. Beszédbe elegyedtünk, ő ajánlgatta a falra való arcképet, én pedig mondtam, hogy arra ugyan nem tartok igényt, de egy kokárdát szívesen vennék tőle. Adott egy kokárdát és visszaadott vele valamit, amit elvesztettem már régen. A büszkeségemet adta vissza. Nem is ő igazán, hanem a pillanat és a felismerés. A Múzeumig már büszkén sétáltam el utána, és büszkén fejeztem ki a véleményemet a rendszert jelképező szónoknak, miközben sokan tapsoltak Neki.
Így lettem újra büszke.
